Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 9.
február 01, 2017
A
Vén Baglyot egy hete nem látták, és Zsófia most már aggódott. Lehet, hogy
baleset érte, azért nem tud visszajönni. Érezte, hogy a kisanya magától nem
hagyná el csak úgy, egy szó nélkül. Igaza lett.
Zsófia a hetedig nap éjszakáján felriadt. Olyan
erő ébresztette fel, ami erősebb a kelő napnál. Megdörzsölte a szemét és felült
az ágyon.
Odakint süvített a szél, az ablak megremegett,
elfordult rézkilincse és kivágódott. A lány magára húzta a takarót, de a szobát
melegség töltötte be. Az ablakpárkányon hatalmas madár ült.
A Vén Bagoly szellemteste áttetszőn ragyogott
a tétova holdvilágban.
Zsófia egyszerre érzett végtelen szomorúságot
és megnyugvást.
-
Te vagy az, Vén Bagoly? – kérdezte, csak hogy szólhasson a jelenséghez.
A
madár hármat csapott a szárnyával.
-
Én vagyok az, fiókám. Sajnálom, hogy előbb nem jöhettem.
-
Vén Bagoly, meghaltál, igaz? – a lány biztos volt a válaszban, de úgy érezte,
el kell hangzania ahhoz, hogy ne csak a szívével érezze, hanem az agyával is megértse.
-
Meghaltam. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, valaki a házból a halálomat
kívánta. Vissza akartam térni, de varázslattal megakadályozták.
-
Ki volt az? – kérdezte Zsófia. Mérhetetlen dühöt érzett a Kúria minden lakója
iránt.
-
Nem tudom, fiókám, ezért kell ébernek lenned. A halálommal az volt a szándéka,
hogy eltávolítson mellőled, de azt én sem tudom biztosan, hogy miért.
-
Mit csinálok most nélküled?
-
Találkozunk még, de addig is legyél bátor, higgy a madáristenekben, higgy
bennem, és soha ne felejtsd el, amit tanítottam neked. Keresd a Cinegemadarat!
Zsófia megrázta a fejét.
- A
cinege elment, elküldtem, és többé nem jön vissza.
-
Hívd őt, keresd őt, és meg fogod találni. Ő majd segít. Soha ne veszítsd szem
elől a madarak röptét. Most pedig aludj, kis fiókám, aludj csak.
Zsófia reggel a Vén Bagoly hiányára ébredt,
létének hiánya kikerülhetetlen volt, beitta magát a lány világának finom
szövetébe. Eszébe jutott az álom. Kikelt az ágyból, és a földszintre rohant.
Belesett az étkezőbe, a reggelihez terített asztal érintetlenül állt.
Zsófia az Úrnéért kiáltott, de szavait elnyeli
az üres ház. Se Jóanyja, se Jóapja, se a komornyik vagy az inas – sehol.
Gyanúja kezdett beigazolódni, hogy az álom mégsem csak álom volt. Mezítláb, hálóingben,
tehetetlenül állt a földszinti folyosó bíbor szőnyegén.
Aztán megjelent Annuska, és az arcáról
leolvasott mindent.
-
Hol van? – kérdezte Zsófia.
Annuska a kötényét gyűrködte, ajkába harapott.
-
Az Erdészlakban – felelte -, de nagyon kérem, kisasszony, ne menjen oda.
Jöjjön, készítek egy forró teát, és megvárjuk, amíg visszatérnek a szülei. –
Annuska megindult a konyha irányába.
-
Ott vannak a szüleim is? – kérdezte Zsófia, és utána szaladt.
Annuska nem válaszolt, a cselédfolyosóról a konyhába
fordult. A lány nem ment utána, felkapta a bejárati ajtónál álló csizmát és a
fölé akasztott kabátot.
Annuska még utoljára utána kiáltott: -
Kiasszony nagyon kérem, ne menjen! Nem szép látvány. Az Erdész azt mondta, hogy
lefagytak a lábai.
Zsófia kilépett a házból.
Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, a tejfehér
ég és föld egybeolvadt. A birtokra ereszkedett hófelhő elnyelte az erdőt és az
Erdészlakot. A tájat apró, fekete foltók pettyezték – hollók. Mozdulatlanul
ültek a hóban, a diófa ágain.
Zsófia elindult abba az irányba, amerre a kis
faházat sejtette. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki segíthet a Vén Baglyon, ezért
nem volt vesztegetni való ideje. A csizmában csúszkált a lába, a kabáton
áthatolt a hideg. A mindent elnyelő fehérségben elvesztette az időérzékét,
talán fél órát botorkált a bokáig érő hóban, talán egy órát, mire az
Erdészlakhoz ért. Az ajtó zárva volt, öklével verte.
A
kulcs elfordult a zárban, és megjelent az Erdész arca. Megdöbbent, ahogy
meglátta Zsófiát, de nem tárta ki az ajtót.
-
Mit keres itt, kiasszony? – kérdezte. Végigmérte Zsófiát, a nagy csizmát és
kabátot, a hálóing alól kilógó meztelen bokáját.
-
Be kell mennem.
Az
Erdész hezitált.
-
Bent van a Vén Bagoly, igaz? – kérdezte Zsófia.
Az
Erdész nem válaszolt.
-
Be kell hozzá mennem. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet rajta. Be kell
engedned, hinned kell nekem.
-
Nem lehet, kisasszony – válaszolta végül a férfi. – Nagyon kérem, menjen haza.
Zsófiát elöntötte a düh. Miért nem képes
beengedni az Erdész? Biztosan így bosszulja meg a lány viselkedését. Különben
megértené, hogy a Vén Bagolynak szüksége van rá.
Az
Erdész háta mögött belesett a házba, Jóanyját és Jóapját látta, háttal álltak
neki, válluk összeért, fojtott hangon beszélgettek.
-
Be kell mennem – kiabálta türelmetlenül Zsófia. A szülei megfordultak. Jóapja
arcáról hasonló döbbenetet lehetett leolvasni mint az Erdészéről. Jóanyjáé
kifejezéstelen maradt. Az Erdész mögé lépett, megfogta vállát, és könnyedén
tolta el az útból, mintha csak a függönyt húzta volna el.
-
Menj haza – mondta Zsófiának halkan, higgadtan.
A
lány a fejét rázta.
-
Be kell mennem. Kérem, most az egyszer értse meg. Én tudok segíteni a Vén
Bagolynak.
-
A Vén Baglyon már senki nem tud segíteni.
-
De, én igen, mert én képes vagyok arra, amire más nem. – Zsófia felismerést
várt Jóanyja tekintetében, de miután nem mondott semmit, hozzátette: -
Varázslattal.
Az
Úrné mélyen a lány szemébe nézett.
-
Az Vén Baglyon már a varázslat sem segíthet.
Honnan is tudhatná? Zsófia tudta, hogy ész
érvekkel nem győzheti meg Jóanyját, ezért az ajtó felé lépett, de az Úrné
kitette a kezét útját állva a lánynak. Aztán az Erdészre nézett.
-
Segítsen, kérem.
Az
Erdész bólintott, és még mielőtt Zsófia feleszmélhetett volna, a hátára vette,
így vitte vissza a Kúriáig. Jóanyja követte őket. A férfi csak a társalgóban
tette le. A kandallóban ropogott a tűz, Annuska pedig meleg takarót és teát
hozott, de ez Zsófiát nem érdekelte. Vissza akart menni az Erdészlakba, vissza
a Vén Bagolyhoz. Felhúzta a fotelbe lábait, átkarolta térdeit, és olyan
gyűlölettel nézett Jóanyjára, mint még soha. Hogy tud ilyen higgadtan
viselkedni? Ő nem szerette a Vén Baglyot, talán a haláláról is ő tehet.
Az
Úrné leült vele szemben.
-
Elmehetek? – kérdezte az Erdész.
Az
Úrné elgondolkodott. Zsófia nem érette, hogy mit számít, hogy az Erdész
marad-e. Ő láthatta a Vén Baglyot, a lány nem. Gyűlölte ezért az Erdészt és
gyűlölte ezért Jóanyját.
-
Maradjon – felelte végül az Úrné. – Úgy hiszem, nem fog újat hallani, és még
szükségünk is lehet önre.
Az
Erdész bólintott, egy ideig toporgott, majd megtalálta a helyét, ahol nincs se
túl közel, se túl messze, az ajtófélfának dőlt.
Az
Úrné mélyet sóhajtott, és Zsófia felé fordult. A lány életében először olyan
érzéseket olvasott le Jóanyja arcáról, amilyeneket azelőtt még soha, nem is
tudta volna pontosan megfogalmazni. Fáradtak és elkeseredettnek, mégis
megkönnyebbültnek látta az Úrnét.
-
Nem kérem, hogy megérts, csak azt szeretném, hogy hallgass végig. Először is, a
Vén Baglyot nem tudod megmenteni. Sem te, sem más. Sem varázslattal, sem
anélkül. A Vén Bagoly nem olyan, mint mi. Azaz nem olyan, mint én. Egy kicsit
olyan, mint te, de mégsem teljesen. Ő halhatatlan. Halhatatlan, mert
madáristen, és madáristenek pedig nem pusztulnak el, csak a földi testük.
Az
Úrné szünetet tartott. Zsófia nem szólt semmit. Egészen eltűnt a fotelben, a
takaró alatt, figyelt.
- A
Vén Bagoly azért jött a Kúriába, hogy téged tanítson, de nem úgy mint kisanya,
hanem úgy mint madáristen.
0 megjegyzés