The Fairy Thing: december 2016

Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 4.

Cinegelány és Feketerigófi december 28, 2016

- Megígérted, hogy szánkózunk – Zsófia a Borostyán Kúria kőlépcsői előtt állt, a behavazott bukszus kerítés mellett egészen eltörpült, mégis olyan határozottan vetette a Vén Bagoly szemére, hogy centiméterekkel magasabbnak tűnt.

- Azt mondtam, hogy tanítok neked valamit, és aztán elmegyünk szánkózni – felelte a kisanya higgadtan.

Egész éjjel esett a hó, reggelre a birtokot tiszta, vakító hótakaró fedte. A fehér égen halvány foltként derengett a Nap. Zsófia egy órával korábban kelt, hogy szánkózni mehessenek a hegyhez. Reggelire két tál zabkását evett, melegen felöltözött, és szánkójával indulásra készen várta a Vén Baglyot a Kúria bejárata előtt.

- Tudod jól, hogy mennyire szeretek tanulni, de egész évben a hóra vártam. Az előző kisanya mindig elengedett szánkózni, amikor leesett az első hó. Most elmegyünk az erdőhöz, és amikor visszajöttünk, tanulhatunk.

- Kis fiókám, mire visszajövünk, fázni fogsz és éhes leszel, semmi kedved nem lesz a tanuláshoz. Teát és süteményt kérsz majd Annuskától, és eltelik a nap. Másfelől én nem vagyok az előző kisanya.

Zsófiát ez nem győzte meg. Ráfeküdt a szánkóra, és átölelte. Az első havat senki sem veheti el tőle. Legalább olyan csodálatos volt mint a madáristenek.

- Mi lenne, ha varázsolnánk egy kicsit? – kérdezte a Vén Bagoly, opálos szemében ravasz fény villant.

- Nem hiszek neked. Azt mondtad, hogy az Úrné nem engedi, hogy varázsoljak – dünnyögte Zsófia a szánó falécei közé.

- Az Úrnének nem kell mindenről tudnia. Ha a kettőnk titka marad, akkor akár neki is láthatunk. Sokféle varázslat létezik, egészen apróval, de természetesen nagyon fontossal kezdenénk a tanulást. Avatatlan szemeknek nem is tűnne varázslatnak.

A kislány felült a szánkón, lehajtotta fejét, úgy gondolkodott. Mindennél jobban szeretett volna varázsolni, és mindennél jobban félt Jóanyja haragjától.

- Megígéred, hogy nem lesz belőle baj?

A Vén Bagoly bólintott, és Zsófia felé nyújtotta a kezét. Zsebéből kis, lila selyemzsákot vett elő, és a kislány kezébe adta.

- Magok? – kérdezte csalódottan Zsófia, ahogy kibontotta.

- A legegyszerűbb dolgok mindig a legnagyszerűbbek.

- Mit fogunk csinálni ezekkel az egyszerű magokkal?

- Védelmet kérünk a házra.

- Magokkal.

- Nagyszerű magokkal. Áldozatot ajánlunk fel a madáristeneknek, hogy amikor szükséged van rájuk, segítsenek.

- Hiszen ez nem varázslat. A Holdmadár ünnepén is ezt tesszük.

- Igen, akkor a Holdmadárnak áldoztok. Látod, ezért az Úrné igazán nem haragudhat. Viszont ahhoz, hogy varázsolhass, sokat kell tanulnod. Ez most az első lépés.

- Mit csinálunk a magokkal? – Zsófia hirtelen elfelejtette a havas hegyoldalt. Varázsolni akart. Ha magokkal kell kezdenie, akkor magokkal kezdi.

- Emlékszel még a madáristenekre?

- Persze – felelte büszkén Zsófia. – Ott van a két főisten, a világ jóapja és jóanyja, a Tűzmadár és a Vízmadár. Az ő fiókáik a Négy Báty és a Négy Nővér. A Feketerigó, a varázslatok, a Sas, a háború, a Cinege, a gyógyítás, a Holló, a halál istene és a Fecske, a sors, a Bagoly, a tudás, a Galamb, az anyagág és a Hattyú, a szerelem istennője.

- Amikor azért áldozunk, hogy védelmet kérjünk az otthonunkra és a családunkra, akkor az összes madáristen segítségére szükségünk van. Ezért miközben körbeszórjuk a házat a magokkal, elsoroljuk a nevüket és azt mondjuk: felajánlom ezt az áldozatot a ház és lakói védelmében.

Zsófia vett egy marékkal a zsákból, és elsuttogta a Vén Bagolytól hallottakat, miközben a magokat szétszórta a bejárati ajtó előtt. A munkát a ház melletti virágágyások mentén folytatta, a bukszusok mentén, megkerülve a télikertet. Bőkezűen szórta a magokat, mire végzett, mégis úgy tűnt, a zsák tartalmából nem fogyott semmi. A Vén Bagoly arany színű zsineggel összekötötte a száját, és zsebébe süllyesztette.

- Most már imádkozhatsz a madáristenekhez – fordult Zsófia felé -, meg fognak hallani.

- Hogyan tudok hozzájuk imádkozni?

- Azt hittem, ma nem szeretnél többet tanulni.

A kislány félrebillentette a fejét, egyik lábáról a másikra állt, lehetőségeit mérlegelte. Kezdett fázni, és semmiképpen sem szeretett volna komolytalannak tűnni a Vén Bagoly előtt, ezért kompromisszumot ajánlott.

- Mit szólnál, ha most elmennénk szánkózni, aztán amikor visszajövünk, tanulunk kicsit a tea és a sütemény mellett?

- Ez így elfogadhatónak tűnik.

Zsófia felült a szánkóra, a Vén Bagoly a kelet felé nyújtózkodó hegyvonulat lábáig húzta, amire sűrű nyírfaerdő futott fel. A kisanya könnyű léptekkel haladt, a puha hóban alig látszott meg a lábnyoma.

- Oda egyedül kell felhúznod – a Vén Bagoly Zsófia felé nyújtotta a szánkó cseresznyepiros kötelét, és a kitaposott hegyi ösvény felé intett.

A kislány elszontyolodott, hogy a Vén Bagoly nem tart vele, de nem vesztegette az idejét. Újra és újra lecsúszott a fák között, egyre magasabbra merészkedett, a haja kiszabadult a sapkája alól, az arca kipirult, csizmája beázott. A Nap az ég tetejére ért, a Kúriában ilyenkor készülnek az ebédhez. A Vén Bagoly hiába sürgette a kislányt, az utolsó csúszást mindig egy utolsó utáni követte.

Zsófia nem figyelt a kisanyára, minél többet akart csúszni, aztán hirtelen elsötétült körülötte a világ, úgy érezte, mintha gyomorba vágták volna, összegörnyedt a fájdalomtól. A szánkó letért az ösvényről, nekiütközött egy fának, Zsófia lebukfencezett róla. Hideg havat nyelt, és beütötte a gerincét, de azonnal felpattant. A köldökéből induló láthatatlan kötél magával rántotta, és futásnak eredt. Az erő a Kúria irányába húzta, de mire elérhette volna, szertefoszlott az érzés. Akkor látta meg a diófa alatt a vörös szőrcsomót. Zsófia sikított, ahogy csak a torkán kifért, a macska felemelte a fejét, és rámeredt, szájából fekete tollak meredtek ki. Zsófia még hangosabban sikított, egészen belefájdult a torka. A macska elillant, maga után hagyta a hóban vergődő fekete rigót. A kislány tenyerébe vette, fejét simogatta. A madár mozdulatlanná dermedt, kíváncsian nézett vissza rá.

A Vén Bagoly utolérte Zsófiát, válla fölött nézett a rigóra. A kislány a könnyeivel küzdött.

- Eltört a szárnya – szipogta. A kisanyára nézett, segítséget várt tőle, de a Vén Bagoly nem tett semmit. Tekintete közte és a fekete rigó között járt.

A Kúria felől szikár alak tűnt fel, a fején piros szalagos, barna kalap, a baljában hátára vetett zsák. A fiú húszas évei elején járhatott, szabad kezét szertelenül lóbálta, öles léptekkel haladt a térdig érő hóban. Cserzett bőre, piros arca és élénken világító kék szeme volt, horgas orra alatt rövid, sűrű bajusz ült. Mellette aranybarna vizsla ugrándozott.

- Szép jó napot! – emelte meg kalapját, amit meglátta Zsófiáékat.

A kislány a Vén Bagolyhoz bújt, a rigót magához ölelte.

- Még nem találkoztunk – mondta, és nagy, érdes tenyerét feléjük nyújtotta -, én vagyok az új Erdész. Ő meg itt Nyakigláb – bökött a vizslára, aki lógó nyelvvel, illedelmesen ült a fekete bőrcsizmák mellett.

A Vén Bagoly megrázta a fiú kezét.

- Minden rendben? Sikoltott valaki.

- A macska elszaladt, a riadalom elmúlt, úgyhogy minden rendben van.

Az Erdész bólogatott, mintha értené.

Zsófia többször is tüzetesen végigmérte a fiút. Ritkán találkozik új emberekkel, először megijedt tőle, a furcsa bajszától, a nagy zsákjától és még a kutyától is egy kicsit. Végül úgy döntött, hogy nincs benne semmi rémisztő. A bajsza egészen hasonlított az Úréra, a zsáknak friss kenyér illata volt, Nyakigláb pedig Borzasra emlékeztette, ezért összeszedte a bátorságát, és megszólalt.

- Eltörött a rigó szárnya – kinyújtotta a kezét, és megmutatta a benne kucorgó madarat.

Az Erdész mutatóujjával feljebb pöccintette kalapja karimáját.

- Megnézhetem? – kérdezte, és a kezét nyújtotta.

Zsófia szétnyitotta ujjait.

- Köszönjük, elboldogulunk vele – vágott közbe a Vén Bagoly.

Zsófia rosszalló pillantást vetett a kisanyára, és óvatosan az Erdész Fiának a tenyerébe tette a fekete rigót. A fiú arcához emelte a madarat.

- Valóban eltörött.

- Meg tudod gyógyítani? – érdeklődött Zsófia.

- Volt már dolgom sérült őzzel, úgy hiszem, ez is menni fog. Ha megengedi – nézett a kislányra -, akkor haza vinném.

Zsófia beleegyezett, az Erdész pedig mellényének zsebébe csúsztatta a fekete rigót, Nyakigláb kíváncsian szaglászta gazdáját. – Jöjjön el, kisasszony, látogassa meg a fekete rigót – mondta búcsúzóul.

kép

Share |

Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 3.

Cinegelány és Feketerigófi december 23, 2016

Kezdetben nem volt semmi; nem volt fent és nem volt lent, nem volt tűz és nem volt víz, nem volt világosság és nem volt sötétség, nem volt élet és nem volt halál. A nemlét nehézzé és sűrűvé vált, és megszületett belőle a Napmadár. A Napmadár lényében elhozta az életet és a fényt, minden más a nemlét része volt, a Madáristenek Csarnoka, amit örök világosság uralt. Így lett a lét, és így lett a nemlét. A Napmadár megismerte a magányt, a szeméből kigördülő könnycsepp tojássá vált, és kikelt belőle a Holdmadár. A Holdmadárnak három arca volt, az elsővel látott mindent, ami már megtörtént, a másodikkal, ami történik, a harmadikkal pedig ami meg fog történni. Így lett a múlt, így lett a jelen, és így lett a jövő. A Napmadár végre megpihenhetett, többé nem egyedül őrködött a Madáristenek Csarnoka felett, megosztozott a Holdmadárral. A Napmadár mindent betöltő fényét a Holdmadár szelíd derengése váltotta fel. Így lett a nappal, és így lett az éjszaka. A Napmadár és a Holdmadár fészket raktak tollaikból a Madáristenek Csarnokában. Így lett a fent, és így lett a lent. Így lett a föld, és így lett a víz. A Holdmadár nyolc tojást rakott a Nagy Fészekbe, belőlük született a Négy Báty és a Négy Nővér. A Napmadár parázsló húsával etette a fiókákat, félrehull darabjai a Nagy Fészekben új életet bontottak. Így lettek az emberek, akik egyek voltak a Napmadárral, a fénnyel és az élettel. Az embereknek rendre volt szükségük, ezért a madáristenekhez fordultak, akik belátásuk szerint segítették útjukat. Hol akadályokra, hol erőre volt szükségük. Az emberek fénye nem volt olyan vakító és örök, mint a Napmadáré, életük során lassan kihunyt, és az egyre ébredő világ részévé váltak. Így ismerték meg a madáristenek az életet és halált. A Négy Báty és a Négy Nővér szomorúságukban eldöntötték, hogy megtapasztalják a halandó létet, és megtanultak emberré válni, de ők halhatatlanok voltak, ezért amikor lejárt az idejük, emlékeiket testükben feledve visszatértek a madáristenek közé. Milliónyi életet éltek le. A Négy Báty és a Négy Nővér megtanult úgy szeretni, ahogyan az emberek. Így lettek a madáremberek, akik félig halandók és félig halhatatlanok voltak, megválaszthatták, hogy az emberek vagy a madáristenek útjára lépnek.

Share |

Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 1-2.

Cinegelány és Feketerigófi december 21, 2016

Azt hiszem, nagy fába vágtam a fejszémet, amikor eldöntöttem, hogy itt megosztom a Cinegelány és Feketerigófi fejezetei, mert nem számoltam azzal, hogy egy történet csak akkor van kész, amikor az utolsó pont (pontpontpont, felkiáltójel, kérdőjel, tehát mondatzáró írásjel) is az utolsó mondat végére került, aztán átnéztük, átírtuk és jól meghúztuk. Úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy az újabb és újabb ötletek miatt vissza kell kanyarodnom az előző fejezetekhez, amiért előre is elnézést kérek. Most is ez történt, lényi változáson csak az Úr és az Úrné szócsatája esett át, és bár nem szeretnék szpojlerezni, azt hiszem, hogy a későbbi történések szempontjából egy igen fontos elem került bele. Úgyhogy inkább újból megosztom, a fejezet következő része pedig a második sor három csillag után folytatódik.

***

Zsófiának fogalma sem volt arról, hogy milyen különleges. Nem voltak egykorú barátai, sőt, igazából egyáltalán nem voltak barátai, így nem tudta összehasonlítani magát más tíz évesekkel. A Borostyán Kúriában Jóapján, Jóanyján és a személyzeten kívül nem lakott senki más. Ezért Zsófia azt sem tudhatta, hogy a korabeli gyerekek nem beszélgetnek a madarakkal. Talán ha lettek volna barátai, ő sem fedezte volna fel, hogy szót ért az ablakában megpihenő cinegével.

A madár mindig felvidította, mesélt neki a tájakról, amiket a magasban látott, Zsófia pedig hálából, hogy törődik vele, zsebébe söpörte a reggeli kifli morzsáit vagy pókokat gyűjtött neki a könyvtárszoba zugaiból. Barátja soha sem szólt, hogy mikor fog útra kelni, a kislány mégis mindig megérezte, amikor elment, vagy amikor visszatért. Már három hónapja és tizennyolc napja várta, tudta, hogy ez lesz ez a nap, amikor újra feltűnik a birtok felett.

Egész éjjel alig aludt, izgatottan forgolódott. Korán kelt ki az ágyából, magára kapta köntösét, széket tolt a fal mellé, és szélesre tárta az ablakot. Csípős, hajnali levegő csapott az arcába, megérezte az ősz füstös gesztenyeillatát. A párkányra könyökölt, úgy figyelte, ahogy a felkelő nap vöröse végigcsorog a távolban elnyúló hegyvonulaton. Madarak repültek át a sárguló lankák felett, de egyikük sem az ő cinegéje volt, ezt anélkül tudta, hogy közelebbről láthatta volna az apró ívek hullámzó áradatát.

Sokáig fürkészte az eget, már egészen kivilágosodott, amikor Annus, a cselédlány a szobába lépett.

- Kisasszony, jöjjön be azonnal az ablakból – méltatlankodott. – Hogyan számolok el az Úrnével, ha megfázik?

Zsófia egy utolsó pillantást vetett a tiszta égbolt felé, majd becsukta az ablakot és lemászott a székről. Hogy megenyhítse Annuskát, átölelte a derekát.

- Annuska, ígérem, sehogy sem kell vele elszámolnod, mert nem fogok megfázni.

A cselédlány bosszúsan csücsörített, de azért visszaölelte a kislányt. A cinegén kívül Annuska állt legközelebb Zsófiához. Alig lehetett tizenhat éves, amikor a Kúriába került, szótlan és riadt volt. A legelső napján Zsófia segítette át, tőle tudta meg, hogy mire kell figyelnie, ha nem szeretné felbosszantani az Úrnét, vagy hogy merre találja a varrókészletet. Az egész napos robotolás egyetlen fénypontjává Zsófia vált, aki mindig kedves volt vele. Annuska pedig soha sem árulta el a kislányt, amikor a tilosban a járt. Szavak nélkül is tudták, szövetségesre leltek a másikban.

- Különben sem a te gondod, ha megfázom, hanem a kisanyáé – mondta Zsófia, és fésülködőasztalhoz ült.

- Amíg az Úrné nem talál új kisanyát, addig bizony az én dolgom – válaszolta Annuska, és finoman végighúzta az eszüst kefét Zsófia éjszín hullámain.

- Sajnálom, Annuska, hogy ilyen sok gondot okozok neked.

- Ne sajnálja, kisasszony, soha nem okoz nekem gondot, csak nagyon kérem, vigyázzon magára, ne fázzon meg.

Zsófia bólintott.

- A cinegémet vártam, Annuska, érzem, hogy ma fog visszatérni.

- Ne mondjon ilyet, kisasszony, erről nekem nem szabad tudnom. Az Úrné nagyon mérges lenne, ha azon kapná, hogy azzal a madárral társalog.

- Tudom, Annuska, de ha egyszer senkivel sem tudok beszélgetni egész álló nap.

- Igaza van, most már ideje lenne egy új kisanyát találni – Annuska masnit kötött Zsófia hajába, majd segített belebújni a ruháiba.

Mire Zsófia az étkezőbe ért, Jóapja és Jóanyja már a hosszú bükkfa asztal két végén ültek. Jóapja, újságot olvasott, átvetett térdére terítette, két kezével fogta, miután lapozott megszívta a vörös bajsza alatt parázsló pipát. Jóanyja a leveleket nézte át, hosszú ujjai fürgén jártak közöttük. Egyenes háttal ült a széken, nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül forgatta a szemét.

A kislány köszönt, és helyet foglalt szülei között, nekilátott zabkásájának.

Zsófia nem szerette az étkezőt, a vörös selyemtapétás falakról az ősök szigorú arcai néztek rá. Meggyőződése volt, hogy ahányszor a szobába lépett, mind őt figyelték, követték minden mozdulatát. Nem tudta, mivel vívta ki haragjukat, hiszen mindig illedelmesen megköszönte az étel, és a helyes sorrendben használta az evőeszközöket. Egyedül Borzast, a fajtiszta vizslát kedvelte. Őt festője egy nyúl üldözése közben örökítette meg, amiért roppant hálás volt, hiszen halála hátralevő részében kedvenc elfoglaltságát űzhette. A többi aranykeret lakója valószínűleg halálának tudatában keseredett meg, ők az örökkévalóságig figyelhetik, ahogyan az utódok jóízű lakomákat rendeznek az étkezőben.

Az Úrné nem nyúlt az ételhez, gyöngybetűkkel írt lapot tartott az egyik kezében, bordó képeslapot a másikban. Tekintetét ide-oda kapkodta, felsóhajtott, és maga elé hajította mindkettőt.

- Ne tartsa magában – szólt ki az újság mögül az Úr, pipáját fogai közé szorította, nehogy kiessen a szájából.

- A nőegylet felkért, hogy mondjak beszédet az új halászhajó keresztelőjén, Tanti meg a Napmadár ünnepére küldött üdvözlő lapot, kezdem azt hinni, hogy szenilis lett szegény. Persze a posta számlájára is írhatjuk, ami kedvemre valóbb lenne, tekintve, hogy a kisanya ügynökség még mindig nem küldött ajánlatot.

Az Úr válaszul mordult egyet.

- Nem mond semmit? – kérdezte az Úrné, szemöldökét összevonta, ajkát beszívta.

- Én azt mondom, szavaljon – válaszolta az Úr, és kelletlenül letette az újságot, de pipájától nem vált meg.

- Szavaljak?

- Szavaljon azoknak a halászoknak, azt szeretni szokták az emberek.

- Most nem a halászokról van szó.

- Nem? Az előbb mondta, hogy felkérte a nőegylet.

Az Úrné szigorú pillantást vetett férjére. – Egytelen jelentkező sem akad a régi kisanya helyére.

- Ne csodálkozzon, a hónapban ez az ötödik kisanya gyilkosság – az Úr egy féloldalas cikkre bökött. – A gyilkosságok között azon kívül nem látnak semmi összefüggést, hogy mindegyik áldozata kisanya volt. Az elkövetőket még mindig nem találják. Jellemző – dünnyögte, és beleszívott a pipájába. – A fülük botját sem mozdítják, ha engem kérdeznek.

- Gyilkosságok ide, gyilkosságok oda, szükségünk van egy kisanyára. A Borostyán Kúriánál biztonságosabb helyet keresve sem találnának ezek a nők. Talán feladok egy hirdetést – töprengett az Úrné, majd a még bontatlan leveleket vette szemügyre.

Zsófia a nap hátralevő részében céltalanul bolyongott a házban. Megpróbált egyedül haladni a számok és a betűk tudományával, ahogyan azt Jóanyjának ígérte, de hiába meredt az oldalakra. Annuska nyomába szegődött, de a cselédlánynak mosnia kellett, Zsófia pedig útban volt. Kirakósozott, átöltöztette a babáit, papírmadarakat hajtogatott, ugrókötelezett, de semmi sem kötötte le igazán. Aztán hirtelen ismerős, kellemes szorítást érzett a gyomrában. Eldobta az ugrókötelet, és a szobájába szaladt. Kinyitotta az ablakot, a széket alá tolta, és felmászott rá. Tudta, érezte, hogy eljött az idő. Szíve gyorsabban vert, az izgalomtól egészen kimelegedett. Legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, hogy a cinegéje elé repülhessen - persze nem tudott repülni. A távolban apró, fáradt folt tűnt fel. Megkerülte a vén diófát, és leszállt az ablakpárkányra.

- Sokáig voltál távol – jegyezte meg Zsófia.

A cinege szárnyait tárogatta, fejét félrebillentette, úgy nézett a kislányra.

Zsófia végigsimított borzas tollain, majd kötényébe nyúlt, és egy összelapított pókot vett ki belőle. Két ujja közé fogta egyik meggörbült lábát, és a madár elé tette. A cinege azonnal rákapott.

- Ne ölj, ha nem muszáj – mondta a cinege.

- Igazából így találtam, összenyomva – füllentette Zsófia, majd a párkány fölé hajolt.

- Mesélj, hol jártál, kis cinegém? Mit csináltál olyan sokáig?

- Azt nem mondhatom el, hogy mit csináltam.

Zsófia lebiggyesztette apró, rózsaszín ajkát.

- Tudom – sóhajtotta. – Akkor azt mondd el, hogy mit láttál.

- Láttam puha erdőtakarót, erős kezű hegyeket, amik vízzel teli völgyet öleltek, lassú folyású arany gabonaföldeket és sziklaszirmokat bontó rózsavárost.

- Mesélj a városról, cinegém.

- A városban emberek laktak, akik esténként, munka után mindig a hosszabb úton mentek haza, követve az utcák véráramát. Meggyújtották a lámpásokat az ajtók fölött és az ablakokban, olyan lett a város, mintha ezernyi szentjánosbogár zsongta volna be, és az emberek minden nap ünnepeltek, tüzet raktak a folyó mentén, és táncoltak. Aztán haza tértek a szirmok erezetmintáján, és másnap dolgozni mentek.

- Csodálatos lehet ez a te városod, bárcsak tudnám, hogy mit csináltál ott.

- Talán egyszer elmondom.

A zárt ajtón át közeledő léptek zaja szűrődött be.

- Most mennem kell – monda Zsófia -, de holnap folytatnod kell a beszámolót.

Zsófia nehezen aludt el, bár az izgalom kifárasztotta, kapart a torka és fájt a feje.

***

A vihar a hegyek felől érkezett. A tintakék felhők lavinaként omlottak a völgybe, a villámok éles repedéseket rajzoltak az égre, felvillanó fényük bevilágította a völgyre borult vízfüggönyt.

A Kúria cselédbejárója előtt ázott, rongyokba bugyolált alak állt. Dörömbölésére a komornyik nyitott ajtót, hálóingben és köntösben volt, kezében lámpás. Felvonta borzas szemöldökét, bosszúsan mérte végig az éjszakai vendéget. A lámpást a jövevény elé tartotta, a kendő alól ráncos, barna arc és sárgán világító szempár nézett vissza rá. A kinti világot egy pillanatra fényárba vonta a tó felé becsapódó villám, és az idegen arcon ülő görbe orr kampós csőrré változott. A dörgés megrázta az üveget, a komornyik hátrébb lépett.

- Megtudhatnám, hogy milyen okkal verte fel a személyzetet az éjszaka közepén? – kérdezte, háta mögött hálóruhás alakok nyújtogatták nyakukat.

- Az Úrnéhez jöttem – válaszolta az asszony.

- Csakugyan? És mégis milyen ügyben?

- Én vagyok az új kisanya.

A komornyik végigmérte az ázott alakot, nem volt nála sem retikül, sem utazótáska.

- Az Úrné tud a kései látogatásáról? Nem említette, hogy az éjszaka számítanunk kéne az új kisanyára.

- Amint szól neki, tudni fog róla – mondta a Vén Bagoly, ajaktalan szája elnéző mosolyra húzódott.

- Miből gondolja, hogy felkeltem az Úrnét?

Az asszony megrázta vállát, köpenye szétnyílt, ami látni engedte teste előtt összefont tollas végtagjait.

A komornyik azonnal kihúzta magát, összehúzta köntösét, és szélesre tárta az ajtót.

- Ne haragudjon – hebegte -, nagyon sajnálom, igazán nem tudhattam. – Anna, gyújts be a konyhában és főzz egy teát a vendégünknek, amíg szólok az Úrnének. A többieknek pedig jó éjszakát. – A komornyik kiterelte a személyzet összegyűlt tagjait.

A Vén Bagoly a házba lépett.

Annuska átkarolta az asszonyt, a konyhába vezette, és a kandalló mellé ültette, begyújtott, majd hozzálátott a teához.

- Biztosan nagyon átfázott – mondta. – Hosszú utat tehetett meg.

- Ne is törődjön vele, kedvesem, igazán semmiség.

Annuska egy darabig csendben tett-vett, majd az asszony felé nyújtotta a csészét, a rongyok közül göcsörtös ujjakban és májfoltos kézfejben végződő húsos kar nyúlt érte. Annuska megdörzsölte a szemét, az imént még ő is tisztán látta a tollakat. A tűz mellé guggolt. Könyökét megtámasztotta a térdén, és arcát tenyerébe fektetve figyelte az asszonyt.

- Zsófia már nagyon várta – mondta fojtott hangon. – Nem hiszem, hogy tudott róla, de ez az, amire mindig is várt, amire mindig is vártunk.

A komornyik a társalgóba vezette a Vén Baglyot, a kandallóban égett a tűz, az Úrné háttal állt, a kinti vihart figyelte. Hálóingén halványkék köntöst viselt, búzaszőke haja kibontva omlott a vállára. Megfordult, tekintete egy pillanatig riadtnak tűnt, aztán hirtelen megkeményedett.

- Régen találkoztunk – mondta.

Az asszony bólintott.

- El akarja vinni a lányomat?

- Nem áll szándékomban, egyelőre nem.

- Akkor miért jött? Mit akar tőlünk?

- Ahogyan azt a komornyikjának is említettem, és vagyok az új kisanya.

Az Úrné a székre rogyott, majd rövid hallgatás után az asztalka túloldalán álló másik székre mutatott. Az asszony helyet foglalt.

- Mit tervez? – kérdezte az Úrné.

- Zsófiának előbb vagy utóbb meg kell tudnia az igazságot.

Az Úrné felkapta a fejét, szólni akart, de a Vén Bagoly felemelte a kezét.

- Nem most, nem ma, de eljön az idő, hogy döntenie kell. A kérdéseket már most is érzi, csak nem fogalmazta meg őket, és ahogyan közeledik a nap, egyre többet akar majd tudni. Az pedig senkinek sem lenne jó, ha maga eredne a válaszok nyomába, és egyedül jutna el az igazságig. Fel kell készíteni rá lépésről lépésre, hogy majd helyesen tudjon döntést hozni. Azt még én sem tudhatom, hogy mit fog választani. A tudatlanság azonban soha nem vezethet jóra.

- Ha úgy dönt, hogy elmegy – kezdte az Úrné, de nem tudta befejezni.

- Ha úgy dönt, akkor elviszem, és tovább segítem az útján. Ha nem, akkor a további sorsa már nem a mi felelősségünk.

- Szóval, ha Zsófia azt mondja, hogy velünk akar maradni, akkor többé nem jelennek meg a lányom életében.

- Abban az esetben nem. A sorsunkat a döntéseink határozzák meg, a végzetünket viszont az istenek, és jól tudja, hogy Zsófia honnan jött. Ha a lánynak nem sikerül betöltenie a végzetét, az utódainak kell megtenniük majd. Ezért tértünk vissza mi is újra és újra. Zsófiának van választása, de ha ön nem fogadja el, hogy szabad akaratából kell dönteni, az esetleges elválás sokkal nehezebb lesz.

- Úgy érzem, egyedül nekem nincs választásom.

- Választásunk mindig van, de ön már meghatározta a sajátját.

- Nem bántam meg.

- Azt nem is feltételeztem – mosolygott a Vén Bagoly.

kép

Share |

Erdei mézekalácsházikók

mézeskalácsház december 18, 2016

Ha az embernek saját háztartása van, szeretne mindent kipróbálni, ami úgy általában egy háztartásban történik, főleg a konyhában. Az egyre hangosabban csilingelő csengőcskék és angyali szárnysuhogások - a plázás karácsonyi dalokról nem is beszélve! - mindenkit megbolondítanak és egyenesen a sütőhöz zavarnak. Engem is. A motivációmnak a nagybátyáméktól kapott mézeskalács díszítő tanfolyam kifejezetten jót tett, úgyhogy amint kijöttem az aktuális vírushullámból, rátapadtam a Pinterestre, és mézeskalácsokat böngésztem a tanulós szüneteimben. A mézeskalácsház tuti befutó volt, és végül úgy döntöttem, hogy a mini változatát készítem el két méretben: az egyik alá mécsest lehet tenni, a másikat pedig a bögre szélére akasztani (a méretezést egy kicsit elnéztem, úgyhogy egyik funkciójuk sem valósult meg, mondnom ezt azoknak az elvetemülteknek, akik rajtam kívül meg szeretnének próbálkozni ezzel az embert próbáló feladattal). A mézeskalácsház gyártás három napos munka, az elsőn össze kell gyúrni a tésztát. Az én adagom olyan nagyra sikerült, hogy egy lábasban kevergettem a masszát. A második nap jöhet a sütés, aztán a díszítés. Vagyis három napos maszatra kell számítani a konyhában.

Az én receptem pedig így fest:

600 g átszitált finomlisztet, 200 g átszitált porcukrot, 2 kávéskanál szódabikarbónát és 5 kávéskanál mézeskalács fűszerkeveréket (állítólag a Knorr a befutó) összekeverek. Egy másik tálban 2 tojást, 200 g mézet és 2 evőkanál puha vajat (én az egyszerűség kedvéért megolvasztottam) keverek össze, és ehhez adagolom kanalanként a lisztes mixet. A tésztát összegyúrom, és a hűtőbe teszem egy éjszakára (de akinek van ideje, mehet egy napra, az a biztos). A tésztát nagyjából 3 mm vastagságúra gyúrom, és utána jöhet a lyukasztás. A házikókhoz sablont az interneten kerestem, vannak fent például Pinteresten is. Akinek van nyomtatója, kísérelje meg kinyomtatni, én fehér lapra rajzoltam át a monitorról. Kivágtam, rátettem a kinyújtott tésztára, és késsel körbevágtam. Pepecs dolog. A biztonság kedvéért legyártottam pár Bambi fejet is. Amíg 6-7 percig, 170 fokon sültek a falak, a tetők és az őzike fejek, addig kikevertem a húzómázat, amivel aztán össze lehet ragasztani az elemet és kidíszíteni őket. Egy tojás fehérjéhez teáskanalanként adagoltam a porcukrot. Ez rengeteg porcukrot jelent, és a végén rengeteg mázat. Akkor jó a húzómázunk, amikor a kanállal hozzáérünk, és a nyújtózkodó máz hullámként esik vissza, és meg is marad. Ezt zacskóba töltöttem (nekem uzsonnás volt itthon, de lehet speciálisan erre az akcióra gyártott zacskót is kapni), és a végére apró lyukat vágtam. Összeragasztottam a házikó elemeit, aztán kidíszítettem a háztetőt. Három nap kemény munkája után felépült a kis erdei falvacskám.

FOTÓK: Csabi

Share |

Weöres Sándor: Az elmaradt tanítás

december 16, 2016

Share |

Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 1.

Cinegelány és Feketerigófi december 14, 2016

Sokáig fürkészte az eget, már egészen kivilágosodott, amikor Annus, a cselédlány a szobába lépett.

- Kisasszony, jöjjön be azonnal az ablakból – méltatlankodott. – Hogyan számolok el az Úrnével, ha megfázik?

Zsófia egy utolsó pillantást vetett a tiszta égbolt felé, majd becsukta az ablakot és lemászott a székről. Hogy megenyhítse Annuskát, átölelte a derekát.

- Annuska, ígérem, sehogy sem kell vele elszámolnod, mert nem fogok megfázni.

A cselédlány bosszúsan csücsörített, de azért visszaölelte a kislányt. A cinegén kívül Annuska állt legközelebb Zsófiához. Alig lehetett tizenhat éves, az édesanyja helyét vette át a Kúriában. Az egész napos robotolás egyetlen fénypontjának Zsófiát tekintette, aki mindig kedves volt vele. Legelső napján tőle tudta meg, hogy mire kell figyelnie, ha nem szeretné felbosszantani az Úrnét, vagy hogy merre találja a varrókészletet. Annuska pedig soha sem árulta el Zsófiát, amikor a tilosban a járt. Szavak nélkül is tudták, szövetségesre leltek a másikban.

- Különben sem a te gondod, ha megfázom, hanem a kisanyáé – mondta Zsófia, és fésülködőasztalhoz ült.

- Amíg az Úrné nem talál új kisanyát, addig bizony az én dolgom – válaszolta Annuska, és finoman végighúzta az eszüst kefét Zsófia éjszín hullámain.

- Sajnálom, Annuska, hogy ilyen sok gondot okozok neked.

- Ne sajnálja, kisasszony, soha nem okoz nekem gondot, csak nagyon kérem, vigyázzon magára, ne fázzon meg.

Zsófia bólintott.

- A cinegémet vártam, Annuska, érzem, hogy ma fog visszatérni.

- Ne mondjon ilyet, kisasszony, erről nekem nem szabad tudnom. Az Úrné nagyon mérges lenne, ha azon kapná, hogy azzal a madárral társalog.

- Tudom, Annuska, de ha egyszer senkivel sem tudok beszélgetni egész álló nap.

- Igaza van, most már ideje lenne egy új kisanyát találni – Annuska masnit kötött Zsófia hajába, majd segített belebújni a ruháiba.

Mire Zsófia az étkezőbe ért, Jóapja és Jóanyja már a hosszú bükkfa asztal két végén ültek. Jóapja, újságot olvasott, átvetett térdére terítette, két kezével fogta, miután lapozott megszívta a galambszürke bajsza alatt parázsló pipát. Jóanyja a leveleket nézte át, hosszú ujjai fürgén jártak közöttük. Egyenes háttal ült a széken, nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül forgatta a szemét.

A kislány köszönt, és helyet foglalt szülei között, nekilátott zabkásájának.

- Ne tartsa magában – szólt ki az újság mögül az Úr, pipáját fogai közé szorította, nehogy kiessen a szájából.

Az Úr válaszul mordult egyet.

- Nem mond semmit? – kérdezte az Úrné, szemöldökét összevonta, ajkát beszívta.

- Én azt mondom, szavaljon – válaszolta az Úr, és kelletlenül letette az újságot, de pipájától nem vált meg.

- Szavaljak?

- Szavaljon azoknak a halászoknak, azt szeretni szokták az emberek.

- Most nem a halászokról van szó.

- Nem? Az előbb mondta, hogy felkérte a nőegylet.

Az Úrné gyilkos tekintetett vetett férjére, majd a még bontatlan leveleket vette szemügyre.

- Sokáig voltál távol – jegyezte meg Zsófia.

A cinege szárnyait tárogatta, fejét félrebillentette, úgy nézett a kislányra.

- Ne ölj, ha nem muszáj – mondta a cinege.

- Igazából így találtam, összenyomva – füllentette Zsófia, majd a párkány fölé hajolt.

- Mesélj, hol jártál, kis cinegém? Mit csináltál olyan sokáig?

- Azt nem mondhatom el, hogy mit csináltam.

Zsófia lebiggyesztette apró, rózsaszín ajkát.

- Tudom – sóhajtotta. – Akkor azt mondd el, hogy mit láttál.

- Láttam puha erdőtakarót, erős kezű hegyeket, amik vízzel teli völgyet öleltek, lassú folyású arany gabonaföldeket és sziklaszirmokat bontó rózsavárost.

- Mesélj a városról, cinegém.

- Csodálatos lehet ez a te városod, bárcsak tudnám, hogy mit csináltál ott.

- Talán egyszer elmondom.

A zárt ajtón át közeledő léptek zaja szűrődött be.

- Most mennem kell – monda Zsófia -, de holnap folytatnod kell a beszámolót. Zsófia nehezen aludt el, bár az izgalom kifárasztotta, kapart a torka és fájt a feje.