Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 8.
január 25, 2017
Nem
beszélt a padláson történtekről sem. Az egész napot ki akarta törölni az
életéből. Szerencsére mindenki eszerint viselkedett. Jóanyja többet nem
emlegette fel a veszekedésüket, Annuska nem mesélt az ünnepségről, a Vén
Bagollyal pedig ott folytatták a tanulást, ahol abbahagyták.
Csak az Erdész hiányzott neki. A Napmadár
ünnepe óta nem látogatta meg. Nap nap után eltervezte, hogy mit fog mondani
neki, mégsem volt elég bátorsága, hogy a férfi elé álljon. Végül pedig
nevetségesnek érezte ilyen hosszú idő után felkeresni az Erdészt.
A
nyár egyik napról a másikra elmúlt, és hideg, szeles ősz köszöntött a birtokra.
A
Vén Bagoly a könyvtárszobában várt az Úrnére. A kandalló meleg, barna fénye
megvilágította arcának mély, nyugodt ráncait. Karjait a füles fotel karfáin
pihentette, házipapucsba bújtatott lábát az oroszlánkarmos puffra polcolta fel.
Ábrándos tekintettel meredt a tűre, és egy dalt dúdolt.
Éj ölében,
Nagy sötétben,
Tűzpalástban,
Napvarázsban,
Trilla trilla
Trillárom,
Télmagányban,
Egymagában
Él Napmadár,
A Tűzmadár,
Trilla trilla
Trillárom.
Könnyét ontja,
Búját sírja,
Türkiz gyöngye
Tojás könnye,
Trilla trilla
Trillárom,
Héja reped,
Búja ered,
Rianó ér,
Holdmadár kél,
Trilla trilla
Trillárom.
Három arca
Egymást látja,
Jelent, Jövőt,
Múltat sző ő,
Trilla trilla
Trillárom.
Tollaikkal
Fészket raknak:
A Tűzmadár,
S a Vízmadár,
Trilla trilla,
Trillárom
Szívet adnak.
Életet kapnak:
Nővérből négy
És Báttyból négy,
Trilla trilla
Trillárom.
A könyvtár nehéz tölgyfaajtaja nyikorogva
nyílt, az Úrné lépett be, széket húzott a kandalló mellé, és helyet foglalt.
-
Még nem telet le az idő – mondta a Vén Bagolynak.
-
Persze, hogy nem – vágta rá a kisanya. Előre dőlt a fotelben, és az Úrné riadt,
kék szemébe nézett.
-
Meg fogok halni.
Az
Úrné nem tudott mit felelni. Állta a kisanya tekintetét. Sokszor beléhasított a
gondolat, hiszen a Vén Bagoly már nagyon öreg volt, bár nem tudta igazán, hogy ők meddig élnek. Most, hogy úgy tűnt,
valóra válik a titkolt ábránd, fogalma sem volt, hogy mi érez. A megkönnyebbülés
érzését kereste magában, majd a bánatét, de egyiket sem találta.
-
Honnan tudja? – kérdezte végül, aztán gyorsan hozzátette: - Persze, miért ne
tudná? Akár tudhatja is.
-
Azt, hogy mikor és hogyan fogok meghalni, nem tudom, de a Fekete Holló közel
jár, és értem jön.
-
Ez teljesen biztos?
A
Vén Bagoly bólintott.
-
Biztosabb nem is lehetne.
-
Mi lesz Zsófiával?
A
kisanya elkomorodott, és az Úrné egy pillanatra látni vélte a szemében a Fekete
Holló széttárt szárnyait.
-
Előbb kell magára hagynom, mint gondoltam. Sokat kell még tanulnia, de én nem
lehetek mellette. Fontos, hogy megértse, ki ő valójában. Ehhez segítségre van
szükségem.
-
Rám gondolt? – kérdezte az Úrné.
-
Megígértem, hogy én nem fedem fel előtte a titkunkat, ha te megteszed.
-
Hogyan mondhatnám el neki?
-
Úgy, ahogy történt.
-
Miből gondolja, hogy meg fogom tenni?
-
Tudom, hogy meg fogod tenni. Nem lesz más választásod.
Az ősz gyorsan elvirágzott, szirmait
nedves avarhalmokba gyűjtötte. A fák csupaszon nyújtózkodtak a szederjes ég
felé, elszáradt ágaikat a tél ígéretét hozó csípős szél zörgette. A tájra
felváltva ereszkedett esőfüggöny és ködfátyol. A Kúriára fáradtan tapadt
halvány borostyánköntöse, ereszeiben örökké kopogott, bugyborékolt, jajongott a
felgyűlt esővíz. Rejtett zugaiban didergő, ázott madarak húzták meg magukat.
A
tél némán és láthatatlanul telepedett az őszre, a fehér égbolt ráborult a
völgyre és vastag dértakaró vonta be a fákat. A hideg betört a birtokra, de a
hó még váratott magára.
Azon a télen álmodta meg a Vén Bagoly a saját
halálát.
Az
újhold alatt megfagyott a föld, a hegyek ragyogó üvegvárosként meredtek a
csillagos égbolt felé. Tiszta, nesztelen éjszaka volt. Megdermedt a kéményből
felszálló füst, a távoli napok fénye, a szél hangja. Az égbe maró nyírfákra
fagytak a leszálló csillagok és a rejtőzködő hollók.
Csend.
Hideg. Némaság. Nemlét.
A Vén Bagoly a birtok felett köröz és vár -
sürgető tehetetlenségben.
A
nap feljön, a hollók vonyítanak.
A
Vén Bagoly tesz egy utolsó kört, majd a Kúria felé indul. Egyre közelebb és
egyre távolabb, egyre közelebb és egyre távolabb. Sosem éri el. Rájön, hogy a
házon varázslat ül, olyan varázslat, ami őt hivatott távol tartani. Odakint nem
változhat vissza, különben lelepleződik, különben megfagy.
Megpihen a hollók között és tovább vár. Mikor
érkezik az uratok? A fekete szemek üresen merednek a semmibe.
A
második éjszakán a Vén Bagoly érzi, hogy hiába vár. Repül, hogy meg ne fagyjon.
Repül, hogy minél később fagyjon meg. A jeges levegő átjárja tollait.
Egyre nagyobb a csend. Egyre nagyobb a hideg.
Egyre nagyobb a némaság. Egyre nagyobb a nemlét.
A
második nap reményvesztett próbálkozások sorával telik. Nem közelítheti meg a
Kúriát.
A
harmadik éjszakán már nem vár, nem repül, nem próbál. A hideg felkúszott az
ágat karmoló lábain, be a bőre alá, a csontjai közé.
Egyre nagyobb a csend. Egyre nagyobb a
hideg. Egyre nagyobb a némaság. Egyre nagyobb a nemlét. Egyre közelebb jár a
Fekete Holló.
0 megjegyzés