Szeretem a várakat – ha akarnám sem tudnám véka alá rejteni. Látom a báját az elhagyatott szobáknak, a huzatos termeknek és a térben ragadt történeteknek. Legutóbbi, Erdőbényei kirándulásunk után folytattuk utunkat kelet felé, hogy felfedezzük az országnak ezt a részét, amiről szinte semmit sem tudok.

Egy kanyar után hatalmas hegy ugrott ki a kietlen, lapos tájból, tetején hófehér, szürke tetejű várral. Én ilyet még csak naptárakban meg osztrák útifüzetekben láttam. Nem értettem, hogy eddig miért nem tudtam róla. Füzér Vára alól a hegy úgy omlott a falu apró házikói elé, mint egy uszályos szoknya, rajta a kígyózó várfallal. Nem olyan régen újították fel, azért vettük célba.

Minden lépést megspóroltunk a hidegben, autóval mentünk egészen a hegy tetejéig, ahonnan erdei-mezei, majd lépcsős út vitt fel a várig. A társaság apraja-nagyja nekivágott a behavazott hegynek. Kávé és Racsni, a csapat kutyái könnyebben boldogultak a csúszós ösvényen, mint a vadonatúj túrabakancsom, bár az is lehet, hogy nem vele, hanem az egyensúlyérzékemmel volt a probléma. Az is értelmet nyert, hogy a korlátos, fa lépcsősor mentén miért helyeztek olyan sűrűn menedékházakat. Akkor már tudtam, hogy a füzéri vár látogatását biztosan tavaszra, kedvezőbb időjárási körülmények idejére ajánlom majd.

A jegyeket az alsó bázison tudtuk megvenni, ahol kiderült, hogy a kutyák idáig jöhettek, és a várba vezető út nem kedvez sem gyerekeknek, sem fájós bokáknak. Megtizedelve indultunk neki a második szakasznak. Úgy éreztem magam a félig kiépített, félig sziklás lépcsőnek szánt hegyoldalban, mintha egy korabeli várostromot próbáltunk volna lemodellezni.

Odafönt gyönyörű kilátás és egy szlovák turistacsoport várt minket, akik szinte hontársi örömmel újságolták el, hogy milyen izgalmas dolgokat láttak odabent – legalábbis csekély, kollektív szlovák tudásunkkal erre következtettünk. Később kiderült, hogy igazuk volt.

A vár már az 1200-as években is állt, a több száz év alatt gazdát cserélt, sőt, még a korona is vendégeskedett egy évig Füzéren. Az 1600-as évek végétől pedig leginkább csak építőanyagnak használták az omladozó épület törmelékeit. Az ezredforduló előtt kezdődő felújítások pedig olyan jól sikerültek, hogy a vár visszakapta eredeti pompáját a füzéri hegy ormán.

A falak között középkori miliőt teremtettek bútorral, kályhával, sőt, az egykori földesúr jóízű hortyogásával együtt. A várbeli életet felelevenítő hangforrásokat olyan jól elrejtették, hogy volt egy pillanat, amikor azt hittem, középkori muzsikát hallucinálok a női lakrész szekrényéből. Mindig olyan emberként gondoltam magamra, akinek a konfortzónáján kívül esett volna a középkori lét, de akármilyen alaptalan is az attól való félelmem, hogy egy nap egy sötétebb korban ébredek, a kuckós hálók, a pihe-puha ágyak és az újságtartóval felszerelt mellékhelyiségek meggyőztek, hogy ez nem lenne feltétlenül gond. Akármikor beköltöznék a füzéri várba, de családostól, barátostól, munkástól, mert gyanítom, ezt a hegyet képtelen lennék megmászni minden nap. Az épület legbájosabb része a kis, csillagplafonos kápolna, amit még a mozaikos ablakon beszűrődő, halvány, téli fény is színesre festett.

A vártúra után a többiek után eredtünk a Koronaőr Kisvendéglő nevű étterembe, ami teljes szürrealitásában egy ház hátsó udvarán várja a betérőket. Ahogy beléptünk, a házi néni csak afelől érdeklődött, hogy éhesek vagyunk-e, aztán el is tűnt a konyha bejáratának sejtett ajtó mögött. Étlap hiányában éreztem, hogy ezegyszer nem elhanyagolható megemlítenem, hogy mellőzőm a húst az életemből. Amíg a többiek húslevest kaptam meg rántott húst, elém az örök klasszikus vargányaleves és rántott sajt került – a vegaságom is valahogy úgy kezdődött, hogy ezekkel nem lehet mellé lőni. A néni olyan örömmel szolgált ki minket, mintha legalább az unokái lettünk volna.

Hazafele a kis csapatunk nagy tervezgetésbe kezdett, a biciklisek már maguk előtt látták a Zemplént átszelő versenyek útvonalát, Csabi túrán gondolkozott, én nyugtáztam, hogy ez az országcsücsök is bekerült a látóterembe.

Többször jártam már Erdőbényén, de a legemlékezetesebb látogatásom nagyjából négy és fél évvel ezelőtt esett meg, az egyetem előtti utolsó nyaramon, amikor minden felnőtt létbe hajló gyereknek boldognak kell lennie, és rajtam mégis erőt vett a kamasz kor sajátos melankóliája. Akkoriban mindig volt egy könyv a kezem ügyében, amivel másodpercek töredéke alatt kizárhattam az engem körülvevő, tompa világot.

Apa többször elmotyogta már a borostája alatt, hogy róla soha nem írok, ennek a történetnek pedig most ő lesz az egyik főszereplője, ugyanis ő volt az, akinek a jóvoltából eljutottam Bényére, és azóta is visszatérő vendége vagyok.

Harmadik alkalommal rendezték meg a szőlőtőkék között, erdőkön és mezőkön át futó bicikliversenyt, a Drótszamárfesztivált. Mint kallódó kamaszt fújt oda engem is a szél a hétre, ami a verseny előkészületeivel telt, pályajelöléssel, rajtszámválogatással, éremgyártással. Élveztem a csendet a Béres Birtokon, ahová befogadtak minket. Kószáltam a domboldalon, Zsuzsival, friss mostohámmal bebicajoztunk a faluba, és a helyi kocsmában elnyaltunk egy Calippót.

A verseny napján hirtelen rengeteg ember gyűlt össze, kocsik álltak a mezőn, szűk mezes fickók tolongtak a nevező pult előtt, a legfiatalabb bringás porontyokat pedig azon a padon tették tisztába, ahol pár nappal azelőtt én még békésen olvastam. A nagybátyám unszolására kiálltam a második körösök frissítőpontjába a célban. Neki nem okozott komolyabb örömet, hogy izotóniás italt nyújtogasson a feszes gatyában érkező, borotvált lábú versenyzőknek. Igazság szerint különösebben nekem sem, de akkor még a belenyugvásokkal teli időszakomat éltem.

Egy srác borult be a célba. A nagybátyámnak az volt az első reakciója, hogy csináljak valamit. Mit? Nem vagyok én orvos. Végül úgy döntöttem, hogy két pohár víz átnyújtásával eleget teszek minden frissítői kötelességemnek. Még a cipőfűzőmet bámulva megkérdeztem, hogy kipiszkáljam-e a sarat a bicajából, és már nyúltam a kőfalnak támasztott venyigéért. Hagyjam csak, lemossa. Úgyis beért már, csak begörcsölt a lába. Mondtam, hogy ejha meg aztamindenit, hogy mik vannak, mert az előbb valaki még csak a második körére gurult el komótosan a frissítő előtt. Aztán elporoszkáltam. Akkoriban számomra nem léteztek A Férfiak. Legalábbis úgy nem, hogy rám A Nőként néznek, ezért nem tettem ki magam annak a kellemetlenségnek, hogy egész nap valami jóképű bringás srác után vágyakozzam a szőlős domboldalból. Aztán mikor a fiú jó ideje engem bámult, ellenőriztem, hogy az orromból nem jött-e ki semmi ijesztő, meg azért hátra is néztem a biztonság kedvéért, hogy ki lehet olyan érdekes mögöttem. Két hétnek kellett eltelnie, hogy Csabi bármilyen információ nélkül – ide tartozik a nevem is – megtaláljon engem a közösségi hálón. Még egy hétre rá randiztunk, most pedig itt lakunk együtt a Hegyen, és ha alkalmunk adódik, visszalátogatunk Erdőbényére.

Nem csak a mi szívünkbe lopta be magát, apának is ugyan olyan nagy kedvence lett a kis település a két templommal meg a sok történettel. Ezért tartja minden évben a szülinapját itt három napon és három éjszakán keresztül, mint egy középkori földesúr.

Idén péntek este indultunk. Az éj leple alatt megérkezni mindig izgalmas, mert csak másnap, a világosban nyílik ki előttünk igazán Erdőbénye. Állítom, hogy már az összes szálláson laktunk pár napot, Turján Petiék kis háza például mindig a helyiekéhez hasonló nyugalommal tölt el, de most a Csillagban kaptunk helyet antik bútorokkal: fakeretes ággyal, könyvekkel megrakott vitrinnel, régi pasztelképekkel tele. Mellettünk, a Préselő fagerendás, kályhameleg étkezőjében gyülekeztünk kicsik, nagyok, bringások és bringás asszonyok, olyanok, akik hoztak bort magukkal meg olyanok, akik azért jöttek, hogy Bényén vegyenek.

Szombat délelőtt megmásztuk Mulató-hegyet, amit apa csak Buli-dombnak vagy valami hasonlónak emleget. Pár éve itt zajlott az Ugorj fel borért elnevezésű verseny, a helyiek által felajánlott borokból összeállított válogatást az nyerte, aki egy lendülettel a legmagasabbra tekert. Akkor negyven fok lehetett, most nagyjából átbillent a nullán a hőmérő, a tájat leheletvékony hótakaró borította és olyan udvarias köd, ami azért még láttatni engedte az alattunk terpeszkedő kis települést. Jött Kávé kutya is pulóverben meg a csótány kabátjában, Racsnival ugráltak a bozótban – igen, ő is biciklis kutya.

A Mulató-hegy túlfelén, még a bányató előtt ereszkedett le a társaság a völgybe, így hazafelé átmentünk az egész főutcán. A városi felnőttek meg mutogatták a városi gyerkőcöknek a válogatott vidéki érdekességeket, mint a tyúkok, a pulykák és a befagyott tócsák, amikbe nem szabad beleugrani. Bénye egyetlen éttermének és hotelének számító Magitájában szert tettünk némi teára, pálinkára meg gombalevesre a nagy esti dínom-dánom előtt, amit a vendéglátóink a Préselőben rendeztek meg. Húslevessel meg pörkölttel. Semmi pánik, én ismét kivételezett voltam, és halat kaptam brokkolival. Amúgy nem minden vega szereti a brokkolit.

A mulatozást a Budaházy-Fekete kúriában folytattuk. Árpi – szintén borász – vezetett el minket a kétszárnyú, hatalmas kapuig, és csak akkor láttuk meg mögötte a kúriát, miután Rémusz, a borkóstolónk házigazdája kinyitotta. Boltíves földszinti helyiségbe vezetett be minket nemezképekkel a falakon, és alighogy poharat ragadtunk, már érkeztek is a borok. Miközben lötyköltük, szimatoltuk és kóstolgattuk a furmintot meg a hárslevelűt bebarangoltuk a pincehálózatot a penészszobával és a hordósorokkal. A kedvenc látványosság minden esetre a mennyezet repedésébe beékelődött denevér volt. A túra végére olyan jó hangulat kerekedett, hogy úgy döntöttünk lemondjunk a bowlingozást a Magitában, és tovább boldogítjuk Rémuszt.

Talán a bor tehet róla, talán egyszerűen csak a jó hangulat, de valahogy hangszerek kerültek elő, sípok és furulyák, dobok meg kettő didzseridu, és valamilyen érthetetlen oknál fogva a társaság úgy gondolta, hogy remek zenekar állhat össze belőlünk. Mind végigpróbáltuk szépen egyesével a hangszereket, és megállapítottuk, hogy mihez van a leginkább tehetségünk. A didzseriduzás is egész jól ment már ugyan, de végül egy síp mellett döntöttem, aminek elég volt befogni az alját, hogy tűrhető dallamot préseljek ki belőle. Azt hiszem mind jók voltunk – külön-külön. Másnap reggel elköszöntünk Erdőbényétől egy újabb évre, és a kis karavánunk elindult felfedezni a vidéket.