Anonim maximalista vagyok, amióta az eszemet tudom. Számtalan széttört zsírkréta, összetépett rajz, a pokolba kívánt négyes matek doga, telesírt szalagavató frizura és "Ennek tökéletesnek kell lennie..." kezdetű mondat hever a magam mögött hagyott évek felpúposodott parkettáján. Minél kudarcosabban élek meg valamit, a következő hasonló jellegű eseménynek annál jobban kell sikerülnie. Ezek persze általában csak egyre reménytelenebb próbálkozásokba torkollanak, mintha azzal, hogy kinyilatkoztattam a világnak a tökéletességre való igényemet, egy nagy bakimágnest ragasztottam volna magamra. Egészen különböző dolgokat vonzott már be a fodrásztól, aki elégette a hajsütővassal az arcomat, a kifogyott elsőbálozó ruhámon át, az érettségi napján előttem elhúzó buszig. Egyre erősebben él bennem a gyanú, hogy rossz csillagzat alatt születtem. 

 Szilveszter. Az első saját szilveszter a mi kis hegyi otthonunkban. Azt hiszem, már csak az, hogy első, magában hordozhatja a kudarcosság lehetőségét. Akárhogy is folytatódik az, hogy első, annak csodálatosnak, gyönyörűnek és úgy önmagában véve tökéletesnek kellene lennie. Most is hallom, ahogy Csabi azt mondja, "Nem kéne rá ennyit tenned.", én pedig kidülledt, vérágas szemgolyókkal meredek rá, és ebben a pillantásban minden benne van, ami az elkerülhetetlen sorsom megerőszakolásáról szól. Ennek a szilveszternek tökéletesnek kell lennie - kántálom magamban, miközben egy sötét sarokban magzatpózban ringatózom. 

 Másfél nappal szilveszter előtt feljöttünk a hegyre, és minden vallás isteneihez imádkoztunk, hogy azok a jómadarak, akik azt felelték a meghívásunkra, hogy "Még meggondolom.", "Majd este még írok.", "Talán beugrunk." és "Megdöglött a macskám, de ha feltámadna, átmegyek."  mind komolyan gondolták, és ezek mögött a mondatok mögött nem az volt, hogy "Minek mennék mínusz húszban fel a hegyre, abba a kicsi garzonba, amikor a) nálunk sokkal jobb a buli b) nem is vagyunk barátok c) megdöglött a macskám". 

 Mielőtt hozzáláttunk volna a gondosan megtervezett szilveszter előkészületeihez, begyulladt a fogínyem. Nem csak olyan kedvesen, ami egy pindurit megcirógatja az ember foga tövét. Inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor jól pofán vágnak egy boxmérkőzésen. Persze még soha nem vágtak jól pofán egy boxmérkőzésen, de van hozzá fantáziám, hogy elképzeljem. Úgyhogy ahelyett, hogy nekiálltam volna feltakarítani a félévben termelt kosz- és kupimennyiséget, egy ideig a párnámba dugott fejjel nyögtem, aztán hozzáláttam valami konstruktívhoz, hogy legalább a figyelmemet eltereljem. Fogalmam sincs, hogy azon az éjszakán hogyan csináltam meg az arany csillagfüzért, de megcsináltam, mert a fejembe vettem, hogy annak másnap a falon kell lógnia. 

 Délelőtt aztán két fájdalomcsillapító között bevásároltunk, estére pedig azt is sikerült kiszámolnom, hogy mikor jöhet a meggyes rum és mikor a Cataflam. Végül a szalvéta pompomok is megtalálták a helyüket. A fejembe vettem, hogy ebben a delíriumos állapotban megsütöm a mama magazinjaiban talált színes kekszet, ami a maximalizmus égisze alatt leginkább az árokszéli süti-süti-pogácsára hasonlított bizonyos mennyiségű gyúrkodás és nyújtás után. Végül muffinformába kanalazva sültek ki. 

 A létszám is egész szerencsésen alakult, senkit sem kellett kirakni a Dixitből, és Spongya Bob figura is jutott mindenkinek a Monopolyban. Éjfélre kisült a második adag házi pizza, úgyhogy a tűzijátékot oregánó és bazsalikom illatfelhőben tekinthettük meg az erkélyről. Mindent egybevéve mindannyian jól éreztük magunkat - a hiányos dekoráció, az újratervezett süti és a rakoncátlan íny ellenére.  Az új évre megfogadtam, hogy nem teszek több olyan kijelentést, hogy "Akkor is tökéletesen kell sikerülnie..., ha belehalok", mert a sors megint túl komolyan vesz, és valójában nem olyan jó móka begyulladt ínnyel átnyöszörögni magamat egy olyan évbe, aminek már megint tökéletesen kell sikerülnie....ha belehalok is!