Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 7.
január 18, 2017
Zsófia eldöntötte, hogy varázsolni fog. A
Napmadár ünnepe tűnt a legideálisabbnak. A Vén Bagoly elutazott, Jóanyja a ház
körüli teendőkkel volt elfoglalva, a személyzet pedig izgatottan várta az esti
mulatságot a parton. Az Úrné megígérte, hogy ezúttal Zsófia is részt vehet
rajta, elég nagy már hozzá. A lány még soha semmit nem várt ennyire, de tudta,
hogy ha este Annuskával szeretne menni, még napközben kell alkalmat kerítenie a
varázslásra. A Vén Bagoly azt mondta, hogy a Napmadár és a Holdmadár ünnepén
minden varázslat felerősödik.
Zsófia az ebéd alatt zsebébe csúsztatta kését,
Annuskától pedig még reggel kért az áldozati magokból egy marékkal.
Gyerekkorában félt felmenni a padlásra. A
sötét helyiségnek egyetlen, kerek ablakát vastagon fedte a por, az a kevés
fény, amit beengedett, csak a tárgyak körvonalait engedte láttatni; faládákét,
régi játékokét. A kéményen át szél süvített, a padlódeszkák nyikorogtak. A
hangok miatt sokáig azt hitte, hogy nagypapa szelleme költözött be, és ő
panaszkodik a holdfényes éjszakákon a hitvány szállásra.
Most már nem hiszi, most már bátor – ismételgette
magában, ahogyan óvatosan lépkedett fel a korhadt létrafokokon, kezében a
lámpással. Ahogy fellökte a csapóajtót, sűrű porfelhő szállt fel, kezét szája
elé tartotta, miután felmászott, nesztelenül visszahajtotta maga után az ajtót.
A lámpás tüzével meggyújtott még pár gyertyát, imbolygó lángjuk táncoló rémeket
festett a falra. Az ablakon beszűrődő homályos fénynyalábban kört rajzolt a
magokkal, és a közepére térdelt. Elővette az ebédről elcsent kést.
Lelkiismeretfurdalása volt, az inast biztosan meg fogják szidni a hiány miatt,
gyorsan vissza kell majd csempésznie, mielőtt még nagyobb baj lenne a dologból.
A kés jól vágta a sülthúst, de Zsófia nem tudta, hogy a saját élő húsával hogyan
fog boldogulni. Félt a fájdalomtól.
A
Vén Bagoly szerint a varázslás legfontosabb alapja a hit. A lány hitt benne,
hogy végül sikerül begyógyítani a sebét, egy undok hang koponyája hátsó felében
mégis azt suttogta, hogy az egész csak csalás, varázslat nem létezik.
Megpróbált ellazulni, és figyelmen kívül hagyni a hangot, elcsendesíteni
elméjét.
Kezébe vette a kést. Nem gondolkodik, csak
megteszi. Gyorsan és erősen. A hideg fogak bőrébe karmoltak, de ez nem volt
elég ahhoz, hogy kiserkenjen a vére, összeszorította fogát, és még erősebben
belevágott a kezébe. Felkiáltott, könnyek szöktek a szemébe, bíborvörös
vérpatak csorgott végig a karján. Kiejtette kezéből a kést, és tenyerét a sebre
tapasztotta. Sírni lett volna kedve, de koncentrálnia kellett. Behunyta a
szemét, és maga elé képzelte a Cinegemadarat, a gyógyítás madáristenét.
Szemhéja mögött áttetsző madáralak rajzolódott ki, de a fájdalomtól minduntalan
eltűnt. Szájába harapott, hogy elterelje a figyelmét, és még jobban
összpontosított. Aztán amikor végre tisztán látta a madarat, elsuttogta:
-
Cinegemadár, segíts megtalálni az erőmet, segíts meggyógyítani a karomat. –
Addig ismételgette, amíg meleget nem érzett a tenyerében, a fájdalom enyhülni
kezdett. Zsófia megkönnyebbült.
A
csapóajtó hangos csattanással kivágódott, Zsófia megfordult, és szemben találta
magát Jóányjával. A tekintete mindent elárult. Felpattant, és karját
szorongatva lemászott az Úrné mellett, nem nézett a szemébe. Nem érzett sem
bűntudatot, sem félelmet, csak izgalmat. Tudni akarta, hogy sikerült-e a
varázslat, de amíg ott volt Jóanyja, nem merte megnézni.
Pár
perc elteltével az Úrné is lemászott, kezében ott volt a kés. Szeme villámokat
szórt, száját összeszorította.
-
Remélem tudod, hogy ezek után nem engedlek el a Napmadár ünnepségre.
Zsófia tudta, és igazságtalannak érezte, de nem
válaszolt. Nem akart olajat tenni a tűzre.
-
Ott leszek, tehát tudni fogom, ha mégis elmész, úgyhogy ne forgass semmit a
fejedben.
Zsófia nem érezte, hogy bármi rosszat tett
volna, vagy hogy bármit szégyellnie kéne. Felemelte az állát, és büszkén Jóanyja
szemébe nézett.
-
Nem fogok – mondta tisztán és hangosan.
Egy
darabig egymással szemben álltak, szótlanul, a kettejük közt feszülő indulatok
szinte tapinthatóvá váltak. Az Úrné engedett, és magára hagyta Zsófiát. Akkor a
lány leemelte tenyerét a karjáról, és a vértől maszatos bőrén feltűnt a vágás
behegedt nyoma. Az ujjnyi seb egyértelműen látszott, de begyógyult.
Zsófia örömében ugrálni, futni, sikoltani
akart, de beérte annyival, hogy a cselédfolyosón át leszaladt a konyhába.
Annuska maradt ott egyedül, rá várt, közben ruháját igazgatta. A fizetéséből
vörös anyagot vett a faluban, abból varrta.
-
Gyönyörű vagy, Annuska – mondta Zsófia.
A
cselédlány ragyogott, körbeforgott és pukedlizett. Együtt nevettek.
- A
kisasszony miért nem öltözött még át? – kérdezte meglepetten, amikor végigmérte
a lányt.
-
Nem mehetek – vonta meg a vállát.
-
Mi történt? Csak nem az Úrné?
Zsófia gúnyos mosollyal az arcán bólintott.
-
Tudtam – Annuska mérgesen toppantott. – Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de az
Úrné olyan…szigorú.
-
Nem haragszom, Annuska. Nagyon örültem volna, ha veled mehetek az ünnepségre,
de úgy látszik, nem jött össze. Ne gondolj rám, érezd jól magad!
Annuska vonakodva bár, de magára hagyta a
lányt.
Zsófia a délután hátralevő részében céltalanul
bolyongott a Kúriában, odakint tombolt a kánikula, a ház falai viszont hűvösek
voltak. Jóanyja és Jóapja már elmentek a tóparti ünnepségre, ahogyan a
személyzet is. A folyosókon és a szobákon fülledt csend ült. Zsófia azt
remélte, hogy az egyik sarkon majd felbukkan a Vén Bagoly, az egyetlen, akinek
mindent elmondhat. A karján levő sebhelyet vizsgálta, nyomkodta a heget,
húzkodta a bőrt, próbálgatta, hogy fáj-e. Nem fájt.
A
Kúria ablakai megtörték az esti nap bronz fényeit, Zsófia a szalonból figyelte
az elhomályosuló kinti világot. Nem tudott tovább tétlenül ülni. A télikerten
keresztül kiment a kertbe, átvágott a kókadozó rózsalugason, és az erdő felé
indult. Feljöttek a csillagok, és a királykék ég összeolvadt a hegyek vörös
aurájával. Az Erdészlak irányában arany fényfolt parázslott. Az Erdész máglyát
rakott a kunyhó előtt, száraz farönköket dobott rá, fénybogarak reppentek szét.
Zsófia messziről integetett, a férfi
visszaintett. Nyakigláb a lány elé szaladt, boldogan körbeugrálta.
-
Mit csinál itt, kisasszony? – kérdezte az Erdész. – Az ünnepségen lenne a
helye.
Zsófia megrázta a fejét, kontyából kiszabadult
tincsei arca körül repkedtek.
-
Nem szeretnék beszélni róla – mondta, karjait összefonta és közelebb lépett a
tűzhöz. – Szép kis máglya – tette hozzá.
-
Szívesen megosztom a kisasszonnyal, ha már így alakult – az Erdész farönköt nyújtott
Zsófia felé a lány elvette, kezében forgatta, aztán a tűzre dobta.
-
Kedves Erdészem, csak azért látsz engem szívesen, mert így alakult? – Zsófia
szemében huncut fény csillant.
-
Engem a kisasszony csőbe akar húzni, érzem – a férfi viszonozta a lány
mosolyát. – Nem lenne szabad egyedül ünnepelnie – tette hozzá magyarázatként.
-
Nem számít – vonta meg a vállát Zsófia. – Különben sem egyedül ünneplek, hanem
veled. Az ünnepségen pedig eddig sem vehettem részt. Azt hiszem, nem halok
bele, ha még egy évet várnom kell.
Az
Erdész bólintott, a kunyhó mellé épített farakás tetejéről elvette az
előkészített magtálat. Egyszerű, kézzel faragott fatál volt. Zsófia mellé
lépett, és vett egy marékkal a magokból.
-
Te mit kívánsz a Napmadártól? – kérdezte a férfit.
Az
Erdész megvonta a vállát. – Mindig ugyan azt – többet nem mondott.
Zsófia elmondta magában a Vén Bagolytól tanult
szöveget, egy darabig gondolkozott, saját kívánságát is beleszőtte, majd az
áldozatot a tűzre szórta. Az Erdész hasonlóan tett. A magok sisteregtek,
pattogtak az izzó parázs között, a lángnyelvek bukfencet hányva nyújtózkodtak
az ég felé.
-
Hogy van a mi fekete rigó családunk? – kérdezte aztán Zsófia.
- A
minap az erdőben láttam őket.
-
Irigylem őket. Oda mennek, ahová csak akarnak. Én a birtokon kívül semmit sem
láttam a világból. – Zsófia a cinegéjére gondolt.
-
Ne aggódjon, kisasszony, nem maradt le semmiről – mondta az Erdész. – Az
ünnepségen, lent a tónál ugyan olyan tüzet gyújtanak, mint mi itt. Talán
valamivel nagyobbat. – Belerúgott egy darab parázsló fadarabba, ami a lába elé
gurult.
Zsófia azt akarta mondani, hogy egyáltalán nem
az ünnepségről van szó, hanem az életéről. Végül nem tette, nem akarta
megbántani az Erdészt.
-
Aztán meg – folytatta a férfi – nagy ott a tömeg. Odacsődült az egész falu. A
mutatványosok színes sátrakat állítanak a fövenyen, ahol aztán mindenféle
furcsaságokat lehet látni, ha az ember mélyen a zsebébe nyúl.
-
Kedves Erdészem – nevetett Zsófia -, egyre inkább kedvet kapok. Csak azt nem
értem, hogy te miért nem vagy a falusiak között.
Az
Erdész elkomorodott.
-
Sajnálom a madárembereket – felelte. Kerülte a lány tekintetét.
Zsófia felkapta a fejét. Megfeledkezett a
Napmadár ünnepéről, az üres Kúriáról, a cinegéről – mindenről. Az Erdész szavai
visszahangoztak a fejében - a madáremberek.
-
Miféle madárembereket? – suttogta, nehogy a szó még hangosabban, még
valóságosabban létezzen.
Az
Erdész láthatóan megdöbbent, de nem válaszolt. Zsófia újból feltette a kérdést,
ezúttal erélyesebben, de az utolsó szót elharapta.
-
Azt hittem, hogy tud róluk – felelte végül a férfi. – Hiszen – kezdte -,
mindenki tud róluk.
Zsófia érezte, hogy az Erdész nem ezt akarta
mondani. Valami mást, valami sokkal fontosabbat.
-
Kik azok a madáremberek? Pontosan kitől kéne tudnom róluk?
-
Sajnálom kisasszony, de nem mondhatok többet, ha az Úrné eddig nem beszélt
róluk – a férfi zavarban volt, hajába túrt, szakállát simogatta.
A
lány megdöbbent. Az Úrnének kellett volna beszélnie a madáremberekről? Biztos
volt benne, ha létezik a világon ember, aki nem tud a létezésükről, akkor az
Jóanyja. Vagy csak nem akar tudni róluk?
-
El kell mondanod! – kiáltotta, kezét ökölbe szorította. Muszáj tudnia.
Az
Erdész elfordult.
-
Ha nem mondasz semmit, akkor elmegyek – fenyegetőzött Zsófia.
-
Tegyen úgy.
Zsófia tehetetlen dühében felkapott egy
kavicsot, és az Erdészhez vágta. A kő lepattant mellkasáról, mégis olyan
döbbenten nézett a lányra, mintha felsértette volna. A lánynak pont ez volt a
célja. Meg akarta bántani, fájdalmat akart neki okozni. A dühe mögött érezte,
hogy nem a férfire mérges, de nem érdekelte. Gyűlölte a tudatlanságot,
gyűlölte, hogy a Vén Bagoly csak azt mondta el, amit akart, gyűlölte, hogy
Jóanyja úgy viselkedik, mintha Zsófia teljesen normális lenne, pedig tudnia
kellett, hogy nem az.
Sarkon fordult, és a Kúriáig szaladt. Semmi
kedve nem volt ébren várni az ünnepségről érkezőkre. Egyedül vette át a
hálóruháját, és vacsora nélkül bújt ágyba. Nem tudott elaludni, a
madáremberekre gondolt, aztán az Erdész arcára, a Vén Bagolyra és Jóanyjára.
Becsapták, mind becsapták.
Égett a háta. A hálóruhája alatt vakarta, amíg
véresre nem dörzsölte. A madáremberek. Az Erdész. A Vén Bagoly. Az Úrné. Körmei
a bőre alá szaladtak. Kik azok a madáremberek, és miért nem szólt róluk senki?
Az ujja valami selymeset, puhát ért. Simogatta, húzta, egyre erősebben húzta,
bőre megfeszült, a valami engedett, és kiszaladt a lapockája alól. Zsófia
kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és a véres, napsárga tollat a többi közé
rejtette.
0 megjegyzés