Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 1-2.

december 21, 2016


 Azt hiszem, nagy fába vágtam a fejszémet, amikor eldöntöttem, hogy itt megosztom a Cinegelány és Feketerigófi fejezetei, mert nem számoltam azzal, hogy egy történet csak akkor van kész, amikor az utolsó pont (pontpontpont, felkiáltójel, kérdőjel, tehát mondatzáró írásjel) is az utolsó mondat végére került, aztán átnéztük, átírtuk és jól meghúztuk. Úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy az újabb és újabb ötletek miatt vissza kell kanyarodnom az előző fejezetekhez, amiért előre is elnézést kérek. Most is ez történt, lényi változáson csak az Úr és az Úrné szócsatája esett át, és bár nem szeretnék szpojlerezni, azt hiszem, hogy a későbbi történések szempontjából egy igen fontos elem került bele. Úgyhogy inkább újból megosztom, a fejezet következő része pedig a második sor három csillag után folytatódik. 

***

 Zsófiának fogalma sem volt arról, hogy milyen különleges. Nem voltak egykorú barátai, sőt, igazából egyáltalán nem voltak barátai, így nem tudta összehasonlítani magát más tíz évesekkel. A Borostyán Kúriában Jóapján, Jóanyján és a személyzeten kívül nem lakott senki más. Ezért Zsófia azt sem tudhatta, hogy a korabeli gyerekek nem beszélgetnek a madarakkal. Talán ha lettek volna barátai, ő sem fedezte volna fel, hogy szót ért az ablakában megpihenő cinegével.
 A madár mindig felvidította, mesélt neki a tájakról, amiket a magasban látott, Zsófia pedig hálából, hogy törődik vele, zsebébe söpörte a reggeli kifli morzsáit vagy pókokat gyűjtött neki a könyvtárszoba zugaiból. Barátja soha sem szólt, hogy mikor fog útra kelni, a kislány mégis mindig megérezte, amikor elment, vagy amikor visszatért. Már három hónapja és tizennyolc napja várta, tudta, hogy ez lesz ez a nap, amikor újra feltűnik a birtok felett.
 Egész éjjel alig aludt, izgatottan forgolódott. Korán kelt ki az ágyából, magára kapta köntösét, széket tolt a fal mellé, és szélesre tárta az ablakot. Csípős, hajnali levegő csapott az arcába, megérezte az ősz füstös gesztenyeillatát. A párkányra könyökölt, úgy figyelte, ahogy a felkelő nap vöröse végigcsorog a távolban elnyúló hegyvonulaton. Madarak repültek át a sárguló lankák felett, de egyikük sem az ő cinegéje volt, ezt anélkül tudta, hogy közelebbről láthatta volna az apró ívek hullámzó áradatát.
 Sokáig fürkészte az eget, már egészen kivilágosodott, amikor Annus, a cselédlány a szobába lépett.
 - Kisasszony, jöjjön be azonnal az ablakból – méltatlankodott. – Hogyan számolok el az Úrnével, ha megfázik?
 Zsófia egy utolsó pillantást vetett a tiszta égbolt felé, majd becsukta az ablakot és lemászott a székről. Hogy megenyhítse Annuskát, átölelte a derekát.
 - Annuska, ígérem, sehogy sem kell vele elszámolnod, mert nem fogok megfázni.
 A cselédlány bosszúsan csücsörített, de azért visszaölelte a kislányt. A cinegén kívül Annuska állt legközelebb Zsófiához. Alig lehetett tizenhat éves, amikor a Kúriába került, szótlan és riadt volt. A legelső napján Zsófia segítette át, tőle tudta meg, hogy mire kell figyelnie, ha nem szeretné felbosszantani az Úrnét, vagy hogy merre találja a varrókészletet. Az egész napos robotolás egyetlen fénypontjává Zsófia vált, aki mindig kedves volt vele. Annuska pedig soha sem árulta el a kislányt, amikor a tilosban a járt. Szavak nélkül is tudták, szövetségesre leltek a másikban.
 - Különben sem a te gondod, ha megfázom, hanem a kisanyáé – mondta Zsófia, és fésülködőasztalhoz ült.
 - Amíg az Úrné nem talál új kisanyát, addig bizony az én dolgom – válaszolta Annuska, és finoman végighúzta az eszüst kefét Zsófia éjszín hullámain.
 - Sajnálom, Annuska, hogy ilyen sok gondot okozok neked.
 - Ne sajnálja, kisasszony, soha nem okoz nekem gondot, csak nagyon kérem, vigyázzon magára, ne fázzon meg.
 Zsófia bólintott.
 - A cinegémet vártam, Annuska, érzem, hogy ma fog visszatérni.
 - Ne mondjon ilyet, kisasszony, erről nekem nem szabad tudnom. Az Úrné nagyon mérges lenne, ha azon kapná, hogy azzal a madárral társalog.
 - Tudom, Annuska, de ha egyszer senkivel sem tudok beszélgetni egész álló nap.
 - Igaza van, most már ideje lenne egy új kisanyát találni – Annuska masnit kötött Zsófia hajába, majd segített belebújni a ruháiba.
 Mire Zsófia az étkezőbe ért, Jóapja és Jóanyja már a hosszú bükkfa asztal két végén ültek. Jóapja, újságot olvasott, átvetett térdére terítette, két kezével fogta, miután lapozott megszívta a vörös bajsza alatt parázsló pipát. Jóanyja a leveleket nézte át, hosszú ujjai fürgén jártak közöttük. Egyenes háttal ült a széken, nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül forgatta a szemét.
A kislány köszönt, és helyet foglalt szülei között, nekilátott zabkásájának.
 Zsófia nem szerette az étkezőt, a vörös selyemtapétás falakról az ősök szigorú arcai néztek rá. Meggyőződése volt, hogy ahányszor a szobába lépett, mind őt figyelték, követték minden mozdulatát. Nem tudta, mivel vívta ki haragjukat, hiszen mindig illedelmesen megköszönte az étel, és a helyes sorrendben használta az evőeszközöket. Egyedül Borzast, a fajtiszta vizslát kedvelte. Őt festője egy nyúl üldözése közben örökítette meg, amiért roppant hálás volt, hiszen halála hátralevő részében kedvenc elfoglaltságát űzhette. A többi aranykeret lakója valószínűleg halálának tudatában keseredett meg, ők az örökkévalóságig figyelhetik, ahogyan az utódok jóízű lakomákat rendeznek az étkezőben.
 Az Úrné nem nyúlt az ételhez, gyöngybetűkkel írt lapot tartott az egyik kezében, bordó képeslapot a másikban. Tekintetét ide-oda kapkodta, felsóhajtott, és maga elé hajította mindkettőt.
 - Ne tartsa magában – szólt ki az újság mögül az Úr, pipáját fogai közé szorította, nehogy kiessen a szájából.
 - A nőegylet felkért, hogy mondjak beszédet az új halászhajó keresztelőjén, Tanti meg a Napmadár ünnepére küldött üdvözlő lapot, kezdem azt hinni, hogy szenilis lett szegény. Persze a posta számlájára is írhatjuk, ami kedvemre valóbb lenne, tekintve, hogy a kisanya ügynökség még mindig nem küldött ajánlatot.
 Az Úr válaszul mordult egyet.
 - Nem mond semmit? – kérdezte az Úrné, szemöldökét összevonta, ajkát beszívta.  
 - Én azt mondom, szavaljon – válaszolta az Úr, és kelletlenül letette az újságot, de pipájától nem vált meg.
 - Szavaljak?
 - Szavaljon azoknak a halászoknak, azt szeretni szokták az emberek.
 - Most nem a halászokról van szó.
 - Nem? Az előbb mondta, hogy felkérte a nőegylet.
 Az Úrné szigorú pillantást vetett férjére. – Egytelen jelentkező sem akad a régi kisanya helyére.
 - Ne csodálkozzon, a hónapban ez az ötödik kisanya gyilkosság – az Úr egy féloldalas cikkre bökött. – A gyilkosságok között azon kívül nem látnak semmi összefüggést, hogy mindegyik áldozata kisanya volt. Az elkövetőket még mindig nem találják. Jellemző – dünnyögte, és beleszívott a pipájába. – A fülük botját sem mozdítják, ha engem kérdeznek.
 - Gyilkosságok ide, gyilkosságok oda, szükségünk van egy kisanyára. A Borostyán Kúriánál biztonságosabb helyet keresve sem találnának ezek a nők. Talán feladok egy hirdetést – töprengett az Úrné, majd a még bontatlan leveleket vette szemügyre.

 Zsófia a nap hátralevő részében céltalanul bolyongott a házban. Megpróbált egyedül haladni a számok és a betűk tudományával, ahogyan azt Jóanyjának ígérte, de hiába meredt az oldalakra. Annuska nyomába szegődött, de a cselédlánynak mosnia kellett, Zsófia pedig útban volt. Kirakósozott, átöltöztette a babáit, papírmadarakat hajtogatott, ugrókötelezett, de semmi sem kötötte le igazán. Aztán hirtelen ismerős, kellemes szorítást érzett a gyomrában. Eldobta az ugrókötelet, és a szobájába szaladt. Kinyitotta az ablakot, a széket alá tolta, és felmászott rá. Tudta, érezte, hogy eljött az idő. Szíve gyorsabban vert, az izgalomtól egészen kimelegedett. Legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, hogy a cinegéje elé repülhessen - persze nem tudott repülni. A távolban apró, fáradt folt tűnt fel. Megkerülte a vén diófát, és leszállt az ablakpárkányra.
 - Sokáig voltál távol – jegyezte meg Zsófia.
 A cinege szárnyait tárogatta, fejét félrebillentette, úgy nézett a kislányra.
 Zsófia végigsimított borzas tollain, majd kötényébe nyúlt, és egy összelapított pókot vett ki belőle. Két ujja közé fogta egyik meggörbült lábát, és a madár elé tette. A cinege azonnal rákapott.
 - Ne ölj, ha nem muszáj – mondta a cinege.
 - Igazából így találtam, összenyomva – füllentette Zsófia, majd a párkány fölé hajolt.
 - Mesélj, hol jártál, kis cinegém? Mit csináltál olyan sokáig?
 - Azt nem mondhatom el, hogy mit csináltam.
 Zsófia lebiggyesztette apró, rózsaszín ajkát.
 - Tudom – sóhajtotta. – Akkor azt mondd el, hogy mit láttál.
 - Láttam puha erdőtakarót, erős kezű hegyeket, amik vízzel teli völgyet öleltek, lassú folyású arany gabonaföldeket és sziklaszirmokat bontó rózsavárost.
 - Mesélj a városról, cinegém.
 - A városban emberek laktak, akik esténként, munka után mindig a hosszabb úton mentek haza, követve az utcák véráramát. Meggyújtották a lámpásokat az ajtók fölött és az ablakokban, olyan lett a város, mintha ezernyi szentjánosbogár zsongta volna be, és az emberek minden nap ünnepeltek, tüzet raktak a folyó mentén, és táncoltak. Aztán haza tértek a szirmok erezetmintáján, és másnap dolgozni mentek.
 - Csodálatos lehet ez a te városod, bárcsak tudnám, hogy mit csináltál ott.
 - Talán egyszer elmondom.
 A zárt ajtón át közeledő léptek zaja szűrődött be.
 - Most mennem kell – monda Zsófia -, de holnap folytatnod kell a beszámolót.
 Zsófia nehezen aludt el, bár az izgalom kifárasztotta, kapart a torka és fájt a feje.

***
 A vihar a hegyek felől érkezett. A tintakék felhők lavinaként omlottak a völgybe, a villámok éles repedéseket rajzoltak az égre, felvillanó fényük bevilágította a völgyre borult vízfüggönyt.
 A Kúria cselédbejárója előtt ázott, rongyokba bugyolált alak állt. Dörömbölésére a komornyik nyitott ajtót, hálóingben és köntösben volt, kezében lámpás. Felvonta borzas szemöldökét, bosszúsan mérte végig az éjszakai vendéget. A lámpást a jövevény elé tartotta, a kendő alól ráncos, barna arc és sárgán világító szempár nézett vissza rá. A kinti világot egy pillanatra fényárba vonta a tó felé becsapódó villám, és az idegen arcon ülő görbe orr kampós csőrré változott. A dörgés megrázta az üveget, a komornyik hátrébb lépett.
- Megtudhatnám, hogy milyen okkal verte fel a személyzetet az éjszaka közepén? – kérdezte, háta mögött hálóruhás alakok nyújtogatták nyakukat.
 - Az Úrnéhez jöttem – válaszolta az asszony.
 - Csakugyan? És mégis milyen ügyben?
 - Én vagyok az új kisanya.
 A komornyik végigmérte az ázott alakot, nem volt nála sem retikül, sem utazótáska.
 - Az Úrné tud a kései látogatásáról? Nem említette, hogy az éjszaka számítanunk kéne az új kisanyára.
 - Amint szól neki, tudni fog róla – mondta a Vén Bagoly, ajaktalan szája elnéző mosolyra húzódott.
 - Miből gondolja, hogy felkeltem az Úrnét?
 Az asszony megrázta vállát, köpenye szétnyílt, ami látni engedte teste előtt összefont tollas végtagjait.
 A komornyik azonnal kihúzta magát, összehúzta köntösét, és szélesre tárta az ajtót.
 - Ne haragudjon – hebegte -, nagyon sajnálom, igazán nem tudhattam. – Anna, gyújts be a konyhában és főzz egy teát a vendégünknek, amíg szólok az Úrnének. A többieknek pedig jó éjszakát. – A komornyik kiterelte a személyzet összegyűlt tagjait.
 A Vén Bagoly a házba lépett.
 Annuska átkarolta az asszonyt, a konyhába vezette, és a kandalló mellé ültette, begyújtott, majd hozzálátott a teához.
 - Biztosan nagyon átfázott – mondta.  – Hosszú utat tehetett meg.
 - Ne is törődjön vele, kedvesem, igazán semmiség.
 Annuska egy darabig csendben tett-vett, majd az asszony felé nyújtotta a csészét, a rongyok közül göcsörtös ujjakban és májfoltos kézfejben végződő húsos kar nyúlt érte. Annuska megdörzsölte a szemét, az imént még ő is tisztán látta a tollakat. A tűz mellé guggolt. Könyökét megtámasztotta a térdén, és arcát tenyerébe fektetve figyelte az asszonyt.
 - Zsófia már nagyon várta – mondta fojtott hangon. – Nem hiszem, hogy tudott róla, de ez az, amire mindig is várt, amire mindig is vártunk.

 A komornyik a társalgóba vezette a Vén Baglyot, a kandallóban égett a tűz, az Úrné háttal állt, a kinti vihart figyelte. Hálóingén halványkék köntöst viselt, búzaszőke haja kibontva omlott a vállára. Megfordult, tekintete egy pillanatig riadtnak tűnt, aztán hirtelen megkeményedett.
 - Régen találkoztunk – mondta.
 Az asszony bólintott.
 - El akarja vinni a lányomat?
 - Nem áll szándékomban, egyelőre nem.
 - Akkor miért jött? Mit akar tőlünk?
 - Ahogyan azt a komornyikjának is említettem, és vagyok az új kisanya.
 Az Úrné a székre rogyott, majd rövid hallgatás után az asztalka túloldalán álló másik székre mutatott. Az asszony helyet foglalt.
 - Mit tervez? – kérdezte az Úrné.
 - Zsófiának előbb vagy utóbb meg kell tudnia az igazságot.
 Az Úrné felkapta a fejét, szólni akart, de a Vén Bagoly felemelte a kezét.
 - Nem most, nem ma, de eljön az idő, hogy döntenie kell. A kérdéseket már most is érzi, csak nem fogalmazta meg őket, és ahogyan közeledik a nap, egyre többet akar majd tudni. Az pedig senkinek sem lenne jó, ha maga eredne a válaszok nyomába, és egyedül jutna el az igazságig. Fel kell készíteni rá lépésről lépésre, hogy majd helyesen tudjon döntést hozni. Azt még én sem tudhatom, hogy mit fog választani. A tudatlanság azonban soha nem vezethet jóra.
 - Ha úgy dönt, hogy elmegy – kezdte az Úrné, de nem tudta befejezni.
 - Ha úgy dönt, akkor elviszem, és tovább segítem az útján. Ha nem, akkor a további sorsa már nem a mi felelősségünk.
 - Szóval, ha Zsófia azt mondja, hogy velünk akar maradni, akkor többé nem jelennek meg a lányom életében.
 - Abban az esetben nem. A sorsunkat a döntéseink határozzák meg, a végzetünket viszont az istenek, és jól tudja, hogy Zsófia honnan jött. Ha a lánynak nem sikerül betöltenie a végzetét, az utódainak kell megtenniük majd. Ezért tértünk vissza mi is újra és újra. Zsófiának van választása, de ha ön nem fogadja el, hogy szabad akaratából kell dönteni, az esetleges elválás sokkal nehezebb lesz.
 - Úgy érzem, egyedül nekem nincs választásom.
 - Választásunk mindig van, de ön már meghatározta a sajátját.
 - Nem bántam meg.
 - Azt nem is feltételeztem – mosolygott a Vén Bagoly.

kép

Share This Story

Tags:

You Might Also Like

0 megjegyzés

FACEBOOK INSTAGRAM PINTEREST