Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 4.

december 28, 2016


 - Megígérted, hogy szánkózunk – Zsófia a Borostyán Kúria kőlépcsői előtt állt, a behavazott bukszus kerítés mellett egészen eltörpült, mégis olyan határozottan vetette a Vén Bagoly szemére, hogy centiméterekkel magasabbnak tűnt.
- Azt mondtam, hogy tanítok neked valamit, és aztán elmegyünk szánkózni – felelte a kisanya higgadtan.
 Egész éjjel esett a hó, reggelre a birtokot tiszta, vakító hótakaró fedte. A fehér égen halvány foltként derengett a Nap. Zsófia egy órával korábban kelt, hogy szánkózni mehessenek a hegyhez. Reggelire két tál zabkását evett, melegen felöltözött, és szánkójával indulásra készen várta a Vén Baglyot a Kúria bejárata előtt.
 - Tudod jól, hogy mennyire szeretek tanulni, de egész évben a hóra vártam. Az előző kisanya mindig elengedett szánkózni, amikor leesett az első hó. Most elmegyünk az erdőhöz, és amikor visszajöttünk, tanulhatunk.
 - Kis fiókám, mire visszajövünk, fázni fogsz és éhes leszel, semmi kedved nem lesz a tanuláshoz. Teát és süteményt kérsz majd Annuskától, és eltelik a nap. Másfelől én nem vagyok az előző kisanya.
 Zsófiát ez nem győzte meg. Ráfeküdt a szánkóra, és átölelte. Az első havat senki sem veheti el tőle. Legalább olyan csodálatos volt mint a madáristenek.
 - Mi lenne, ha varázsolnánk egy kicsit? – kérdezte a Vén Bagoly, opálos szemében ravasz fény villant.
 - Nem hiszek neked. Azt mondtad, hogy az Úrné nem engedi, hogy varázsoljak – dünnyögte Zsófia a szánó falécei közé.
 - Az Úrnének nem kell mindenről tudnia. Ha a kettőnk titka marad, akkor akár neki is láthatunk. Sokféle varázslat létezik, egészen apróval, de természetesen nagyon fontossal kezdenénk a tanulást. Avatatlan szemeknek nem is tűnne varázslatnak.
 A kislány felült a szánkón, lehajtotta fejét, úgy gondolkodott. Mindennél jobban szeretett volna varázsolni, és mindennél jobban félt Jóanyja haragjától.
- Megígéred, hogy nem lesz belőle baj?
 A Vén Bagoly bólintott, és Zsófia felé nyújtotta a kezét. Zsebéből kis, lila selyemzsákot vett elő, és a kislány kezébe adta.
 - Magok? – kérdezte csalódottan Zsófia, ahogy kibontotta.
 - A legegyszerűbb dolgok mindig a legnagyszerűbbek.
 - Mit fogunk csinálni ezekkel az egyszerű magokkal?
 - Védelmet kérünk a házra.
 - Magokkal.
 - Nagyszerű magokkal. Áldozatot ajánlunk fel a madáristeneknek, hogy amikor szükséged van rájuk, segítsenek.
 - Hiszen ez nem varázslat. A Holdmadár ünnepén is ezt tesszük.
 - Igen, akkor a Holdmadárnak áldoztok. Látod, ezért az Úrné igazán nem haragudhat. Viszont ahhoz, hogy varázsolhass, sokat kell tanulnod. Ez most az első lépés.
 - Mit csinálunk a magokkal? – Zsófia hirtelen elfelejtette a havas hegyoldalt. Varázsolni akart. Ha magokkal kell kezdenie, akkor magokkal kezdi.
 - Emlékszel még a madáristenekre?
 - Persze – felelte büszkén Zsófia. – Ott van a két főisten, a világ jóapja és jóanyja, a Tűzmadár és a Vízmadár. Az ő fiókáik a Négy Báty és a Négy Nővér. A Feketerigó, a varázslatok, a Sas, a háború, a Cinege, a gyógyítás, a Holló, a halál istene és a Fecske, a sors, a Bagoly, a tudás, a Galamb, az anyagág és a Hattyú, a szerelem istennője.
 - Amikor azért áldozunk, hogy védelmet kérjünk az otthonunkra és a családunkra, akkor az összes madáristen segítségére szükségünk van. Ezért miközben körbeszórjuk a házat a magokkal, elsoroljuk a nevüket és azt mondjuk: felajánlom ezt az áldozatot a ház és lakói védelmében.
 Zsófia vett egy marékkal a zsákból, és elsuttogta a Vén Bagolytól hallottakat, miközben a magokat szétszórta a bejárati ajtó előtt. A munkát a ház melletti virágágyások mentén folytatta, a bukszusok mentén, megkerülve a télikertet. Bőkezűen szórta a magokat, mire végzett, mégis úgy tűnt, a zsák tartalmából nem fogyott semmi. A Vén Bagoly arany színű zsineggel összekötötte a száját, és zsebébe süllyesztette.
 - Most már imádkozhatsz a madáristenekhez – fordult Zsófia felé -, meg fognak hallani.
 - Hogyan tudok hozzájuk imádkozni?
 - Azt hittem, ma nem szeretnél többet tanulni.
 A kislány félrebillentette a fejét, egyik lábáról a másikra állt, lehetőségeit mérlegelte. Kezdett fázni, és semmiképpen sem szeretett volna komolytalannak tűnni a Vén Bagoly előtt, ezért kompromisszumot ajánlott.
 - Mit szólnál, ha most elmennénk szánkózni, aztán amikor visszajövünk, tanulunk kicsit a tea és a sütemény mellett?
 - Ez így elfogadhatónak tűnik.
 Zsófia felült a szánkóra, a Vén Bagoly a kelet felé nyújtózkodó hegyvonulat lábáig húzta, amire sűrű nyírfaerdő futott fel. A kisanya könnyű léptekkel haladt, a puha hóban alig látszott meg a lábnyoma.
 - Oda egyedül kell felhúznod – a Vén Bagoly Zsófia felé nyújtotta a szánkó cseresznyepiros kötelét, és a kitaposott hegyi ösvény felé intett.
 A kislány elszontyolodott, hogy a Vén Bagoly nem tart vele, de nem vesztegette az idejét. Újra és újra lecsúszott a fák között, egyre magasabbra merészkedett, a haja kiszabadult a sapkája alól, az arca kipirult, csizmája beázott. A Nap az ég tetejére ért, a Kúriában ilyenkor készülnek az ebédhez. A Vén Bagoly hiába sürgette a kislányt, az utolsó csúszást mindig egy utolsó utáni követte.
 Zsófia nem figyelt a kisanyára, minél többet akart csúszni, aztán hirtelen elsötétült körülötte a világ, úgy érezte, mintha gyomorba vágták volna, összegörnyedt a fájdalomtól. A szánkó letért az ösvényről, nekiütközött egy fának, Zsófia lebukfencezett róla. Hideg havat nyelt, és beütötte a gerincét, de azonnal felpattant. A köldökéből induló láthatatlan kötél magával rántotta, és futásnak eredt. Az erő a Kúria irányába húzta, de mire elérhette volna, szertefoszlott az érzés. Akkor látta meg a diófa alatt a vörös szőrcsomót. Zsófia sikított, ahogy csak a torkán kifért, a macska felemelte a fejét, és rámeredt, szájából fekete tollak meredtek ki. Zsófia még hangosabban sikított, egészen belefájdult a torka. A macska elillant, maga után hagyta a hóban vergődő fekete rigót. A kislány tenyerébe vette, fejét simogatta. A madár mozdulatlanná dermedt, kíváncsian nézett vissza rá.
 A Vén Bagoly utolérte Zsófiát, válla fölött nézett a rigóra. A kislány a könnyeivel küzdött.
 - Eltört a szárnya – szipogta. A kisanyára nézett, segítséget várt tőle, de a Vén Bagoly nem tett semmit. Tekintete közte és a fekete rigó között járt.
 A Kúria felől szikár alak tűnt fel, a fején piros szalagos, barna kalap, a baljában hátára vetett zsák. A fiú húszas évei elején járhatott, szabad kezét szertelenül lóbálta, öles léptekkel haladt a térdig érő hóban. Cserzett bőre, piros arca és élénken világító kék szeme volt, horgas orra alatt rövid, sűrű bajusz ült. Mellette aranybarna vizsla ugrándozott.
 - Szép jó napot! – emelte meg kalapját, amit meglátta Zsófiáékat.
 A kislány a Vén Bagolyhoz bújt, a rigót magához ölelte.
 - Még nem találkoztunk – mondta, és nagy, érdes tenyerét feléjük nyújtotta -, én vagyok az új Erdész. Ő meg itt Nyakigláb – bökött a vizslára, aki lógó nyelvvel, illedelmesen ült a fekete bőrcsizmák mellett.
 A Vén Bagoly megrázta a fiú kezét.
 - Minden rendben? Sikoltott valaki.
 - A macska elszaladt, a riadalom elmúlt, úgyhogy minden rendben van.
 Az Erdész bólogatott, mintha értené.
 Zsófia többször is tüzetesen végigmérte a fiút. Ritkán találkozik új emberekkel, először megijedt tőle, a furcsa bajszától, a nagy zsákjától és még a kutyától is egy kicsit. Végül úgy döntött, hogy nincs benne semmi rémisztő. A bajsza egészen hasonlított az Úréra, a zsáknak friss kenyér illata volt, Nyakigláb pedig Borzasra emlékeztette, ezért összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
 - Eltörött a rigó szárnya – kinyújtotta a kezét, és megmutatta a benne kucorgó madarat.
  Az Erdész mutatóujjával feljebb pöccintette kalapja karimáját.
  - Megnézhetem? – kérdezte, és a kezét nyújtotta.
 Zsófia szétnyitotta ujjait.
 - Köszönjük, elboldogulunk vele – vágott közbe a Vén Bagoly.
 Zsófia rosszalló pillantást vetett a kisanyára, és óvatosan az Erdész Fiának a tenyerébe tette a fekete rigót. A fiú arcához emelte a madarat.
 - Valóban eltörött.
 - Meg tudod gyógyítani? – érdeklődött Zsófia.
 - Volt már dolgom sérült őzzel, úgy hiszem, ez is menni fog. Ha megengedi – nézett a kislányra -, akkor haza vinném.
 Zsófia beleegyezett, az Erdész pedig mellényének zsebébe csúsztatta a fekete rigót, Nyakigláb kíváncsian szaglászta gazdáját. – Jöjjön el, kisasszony, látogassa meg a fekete rigót – mondta búcsúzóul.


You Might Also Like

0 megjegyzés