Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 4.
december 28, 2016
-
Megígérted, hogy szánkózunk – Zsófia a Borostyán Kúria kőlépcsői előtt állt, a
behavazott bukszus kerítés mellett egészen eltörpült, mégis olyan határozottan
vetette a Vén Bagoly szemére, hogy centiméterekkel magasabbnak tűnt.
- Azt mondtam, hogy tanítok neked valamit,
és aztán elmegyünk szánkózni –
felelte a kisanya higgadtan.
Egész
éjjel esett a hó, reggelre a birtokot tiszta, vakító hótakaró fedte. A fehér
égen halvány foltként derengett a Nap. Zsófia egy órával korábban kelt, hogy
szánkózni mehessenek a hegyhez. Reggelire két tál zabkását evett, melegen
felöltözött, és szánkójával indulásra készen várta a Vén Baglyot a Kúria
bejárata előtt.
-
Tudod jól, hogy mennyire szeretek tanulni, de egész évben a hóra vártam. Az
előző kisanya mindig elengedett szánkózni, amikor leesett az első hó. Most
elmegyünk az erdőhöz, és amikor visszajöttünk, tanulhatunk.
- Kis
fiókám, mire visszajövünk, fázni fogsz és éhes leszel, semmi kedved nem lesz a
tanuláshoz. Teát és süteményt kérsz majd Annuskától, és eltelik a nap. Másfelől
én nem vagyok az előző kisanya.
Zsófiát ez nem győzte meg. Ráfeküdt a
szánkóra, és átölelte. Az első havat senki sem veheti el tőle. Legalább olyan
csodálatos volt mint a madáristenek.
-
Mi lenne, ha varázsolnánk egy kicsit? – kérdezte a Vén Bagoly, opálos szemében
ravasz fény villant.
-
Nem hiszek neked. Azt mondtad, hogy az Úrné nem engedi, hogy varázsoljak –
dünnyögte Zsófia a szánó falécei közé.
- Az
Úrnének nem kell mindenről tudnia. Ha a kettőnk titka marad, akkor akár neki is
láthatunk. Sokféle varázslat létezik, egészen apróval, de természetesen nagyon
fontossal kezdenénk a tanulást. Avatatlan szemeknek nem is tűnne varázslatnak.
A
kislány felült a szánkón, lehajtotta fejét, úgy gondolkodott. Mindennél jobban
szeretett volna varázsolni, és mindennél jobban félt Jóanyja haragjától.
- Megígéred, hogy nem lesz belőle baj?
A
Vén Bagoly bólintott, és Zsófia felé nyújtotta a kezét. Zsebéből kis, lila
selyemzsákot vett elő, és a kislány kezébe adta.
-
Magok? – kérdezte csalódottan Zsófia, ahogy kibontotta.
- A
legegyszerűbb dolgok mindig a legnagyszerűbbek.
-
Mit fogunk csinálni ezekkel az egyszerű magokkal?
-
Védelmet kérünk a házra.
-
Magokkal.
-
Nagyszerű magokkal. Áldozatot ajánlunk fel a madáristeneknek, hogy amikor
szükséged van rájuk, segítsenek.
-
Hiszen ez nem varázslat. A Holdmadár ünnepén is ezt tesszük.
-
Igen, akkor a Holdmadárnak áldoztok. Látod, ezért az Úrné igazán nem
haragudhat. Viszont ahhoz, hogy varázsolhass, sokat kell tanulnod. Ez most az
első lépés.
-
Mit csinálunk a magokkal? – Zsófia hirtelen elfelejtette a havas hegyoldalt.
Varázsolni akart. Ha magokkal kell kezdenie, akkor magokkal kezdi.
-
Emlékszel még a madáristenekre?
-
Persze – felelte büszkén Zsófia. – Ott van a két főisten, a világ jóapja és
jóanyja, a Tűzmadár és a Vízmadár. Az ő fiókáik a Négy Báty és a Négy Nővér. A
Feketerigó, a varázslatok, a Sas, a háború, a Cinege, a gyógyítás, a Holló, a
halál istene és a Fecske, a sors, a Bagoly, a tudás, a Galamb, az anyagág és a
Hattyú, a szerelem istennője.
-
Amikor azért áldozunk, hogy védelmet kérjünk az otthonunkra és a családunkra,
akkor az összes madáristen segítségére szükségünk van. Ezért miközben
körbeszórjuk a házat a magokkal, elsoroljuk a nevüket és azt mondjuk:
felajánlom ezt az áldozatot a ház és lakói védelmében.
Zsófia vett egy marékkal a zsákból, és
elsuttogta a Vén Bagolytól hallottakat, miközben a magokat szétszórta a
bejárati ajtó előtt. A munkát a ház melletti virágágyások mentén folytatta, a
bukszusok mentén, megkerülve a télikertet. Bőkezűen szórta a magokat, mire
végzett, mégis úgy tűnt, a zsák tartalmából nem fogyott semmi. A Vén Bagoly
arany színű zsineggel összekötötte a száját, és zsebébe süllyesztette.
-
Most már imádkozhatsz a madáristenekhez – fordult Zsófia felé -, meg fognak
hallani.
-
Hogyan tudok hozzájuk imádkozni?
-
Azt hittem, ma nem szeretnél többet tanulni.
A
kislány félrebillentette a fejét, egyik lábáról a másikra állt, lehetőségeit
mérlegelte. Kezdett fázni, és semmiképpen sem szeretett volna komolytalannak
tűnni a Vén Bagoly előtt, ezért kompromisszumot ajánlott.
-
Mit szólnál, ha most elmennénk szánkózni, aztán amikor visszajövünk, tanulunk
kicsit a tea és a sütemény mellett?
-
Ez így elfogadhatónak tűnik.
Zsófia felült a szánkóra, a Vén Bagoly a kelet
felé nyújtózkodó hegyvonulat lábáig húzta, amire sűrű nyírfaerdő futott fel. A
kisanya könnyű léptekkel haladt, a puha hóban alig látszott meg a lábnyoma.
- Oda
egyedül kell felhúznod – a Vén Bagoly Zsófia felé nyújtotta a szánkó
cseresznyepiros kötelét, és a kitaposott hegyi ösvény felé intett.
A
kislány elszontyolodott, hogy a Vén Bagoly nem tart vele, de nem vesztegette az
idejét. Újra és újra lecsúszott a fák között, egyre magasabbra merészkedett, a
haja kiszabadult a sapkája alól, az arca kipirult, csizmája beázott. A Nap az
ég tetejére ért, a Kúriában ilyenkor készülnek az ebédhez. A Vén Bagoly hiába
sürgette a kislányt, az utolsó csúszást mindig egy utolsó utáni követte.
Zsófia nem figyelt a kisanyára, minél többet
akart csúszni, aztán hirtelen elsötétült körülötte a világ, úgy érezte, mintha
gyomorba vágták volna, összegörnyedt a fájdalomtól. A szánkó letért az
ösvényről, nekiütközött egy fának, Zsófia lebukfencezett róla. Hideg havat
nyelt, és beütötte a gerincét, de azonnal felpattant. A köldökéből induló
láthatatlan kötél magával rántotta, és futásnak eredt. Az erő a Kúria irányába
húzta, de mire elérhette volna, szertefoszlott az érzés. Akkor látta meg a
diófa alatt a vörös szőrcsomót. Zsófia sikított, ahogy csak a torkán kifért, a
macska felemelte a fejét, és rámeredt, szájából fekete tollak meredtek ki.
Zsófia még hangosabban sikított, egészen belefájdult a torka. A macska
elillant, maga után hagyta a hóban vergődő fekete rigót. A kislány tenyerébe
vette, fejét simogatta. A madár mozdulatlanná dermedt, kíváncsian nézett vissza
rá.
A
Vén Bagoly utolérte Zsófiát, válla fölött nézett a rigóra. A kislány a
könnyeivel küzdött.
-
Eltört a szárnya – szipogta. A kisanyára nézett, segítséget várt tőle, de a Vén
Bagoly nem tett semmit. Tekintete közte és a fekete rigó között járt.
A
Kúria felől szikár alak tűnt fel, a fején piros szalagos, barna kalap, a baljában
hátára vetett zsák. A fiú húszas évei elején járhatott, szabad kezét
szertelenül lóbálta, öles léptekkel haladt a térdig érő hóban. Cserzett bőre,
piros arca és élénken világító kék szeme volt, horgas orra alatt rövid, sűrű
bajusz ült. Mellette aranybarna vizsla ugrándozott.
-
Szép jó napot! – emelte meg kalapját, amit meglátta Zsófiáékat.
A
kislány a Vén Bagolyhoz bújt, a rigót magához ölelte.
-
Még nem találkoztunk – mondta, és nagy, érdes tenyerét feléjük nyújtotta -, én
vagyok az új Erdész. Ő meg itt Nyakigláb – bökött a vizslára, aki lógó
nyelvvel, illedelmesen ült a fekete bőrcsizmák mellett.
A Vén
Bagoly megrázta a fiú kezét.
-
Minden rendben? Sikoltott valaki.
- A
macska elszaladt, a riadalom elmúlt, úgyhogy minden rendben van.
Az
Erdész bólogatott, mintha értené.
Zsófia többször is tüzetesen végigmérte a
fiút. Ritkán találkozik új emberekkel, először megijedt tőle, a furcsa
bajszától, a nagy zsákjától és még a kutyától is egy kicsit. Végül úgy döntött,
hogy nincs benne semmi rémisztő. A bajsza egészen hasonlított az Úréra, a
zsáknak friss kenyér illata volt, Nyakigláb pedig Borzasra emlékeztette, ezért
összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
-
Eltörött a rigó szárnya – kinyújtotta a kezét, és megmutatta a benne kucorgó
madarat.
Az
Erdész mutatóujjával feljebb pöccintette kalapja karimáját.
- Megnézhetem? – kérdezte, és a kezét
nyújtotta.
Zsófia szétnyitotta ujjait.
-
Köszönjük, elboldogulunk vele – vágott közbe a Vén Bagoly.
Zsófia rosszalló pillantást vetett a
kisanyára, és óvatosan az Erdész Fiának a tenyerébe tette a fekete rigót. A fiú
arcához emelte a madarat.
-
Valóban eltörött.
-
Meg tudod gyógyítani? – érdeklődött Zsófia.
- Volt
már dolgom sérült őzzel, úgy hiszem, ez is menni fog. Ha megengedi – nézett a
kislányra -, akkor haza vinném.
Zsófia
beleegyezett, az Erdész pedig mellényének zsebébe csúsztatta a fekete rigót,
Nyakigláb kíváncsian szaglászta gazdáját. – Jöjjön el, kisasszony, látogassa meg
a fekete rigót – mondta búcsúzóul.
0 megjegyzés