Cinegelány és Feketerigófi: A Vén Bagoly 1.
december 14, 2016
Zsófiának fogalma sem volt arról, hogy milyen
különleges. Nem voltak egykorú barátai, sőt, igazából egyáltalán nem voltak
barátai, így nem tudta összehasonlítani magát más tíz évesekkel. A Borostyán
Kúriában Jóapján, Jóanyján és a személyzeten kívül nem lakott senki más. Ezért
Zsófia azt sem tudhatta, hogy a korabeli gyerekek nem beszélgetnek a
madarakkal. Talán ha lettek volna barátai, ő sem fedezte volna fel, hogy szót
ért az ablakában megpihenő cinegével.
A
madár mindig felvidította, mesélt neki a tájakról, amiket a magasban látott,
Zsófia pedig hálából, hogy törődik vele, zsebébe söpörte a reggeli kifli
morzsáit vagy pókokat gyűjtött neki a könyvtárszoba zugaiból. Barátja soha sem
szólt, hogy mikor fog útra kelni, a kislány mégis mindig megérezte, amikor
elment, vagy amikor visszatért. Már három hónapja és tizennyolc napja várta,
tudta, hogy ez lesz ez a nap, amikor újra feltűnik a birtok felett.
Egész
éjjel alig aludt, izgatottan forgolódott. Korán kelt ki az ágyából, magára
kapta köntösét, széket tolt a fal mellé, és szélesre tárta az ablakot. Csípős,
hajnali levegő csapott az arcába, megérezte az ősz füstös gesztenyeillatát. A párkányra
könyökölt, úgy figyelte, ahogy a felkelő nap vöröse végigcsorog a távolban
elnyúló hegyvonulaton. Madarak repültek át a sárguló lankák felett, de egyikük
sem az ő cinegéje volt, ezt anélkül tudta, hogy közelebbről láthatta volna az
apró ívek hullámzó áradatát.
Sokáig fürkészte az eget, már egészen
kivilágosodott, amikor Annus, a cselédlány a szobába lépett.
-
Kisasszony, jöjjön be azonnal az ablakból – méltatlankodott. – Hogyan számolok
el az Úrnével, ha megfázik?
Zsófia egy utolsó pillantást vetett a tiszta
égbolt felé, majd becsukta az ablakot és lemászott a székről. Hogy megenyhítse
Annuskát, átölelte a derekát.
-
Annuska, ígérem, sehogy sem kell vele elszámolnod, mert nem fogok megfázni.
A
cselédlány bosszúsan csücsörített, de azért visszaölelte a kislányt. A cinegén
kívül Annuska állt legközelebb Zsófiához. Alig lehetett tizenhat éves, az
édesanyja helyét vette át a Kúriában. Az egész napos robotolás egyetlen
fénypontjának Zsófiát tekintette, aki mindig kedves volt vele. Legelső napján
tőle tudta meg, hogy mire kell figyelnie, ha nem szeretné felbosszantani az
Úrnét, vagy hogy merre találja a varrókészletet. Annuska pedig soha sem árulta
el Zsófiát, amikor a tilosban a járt. Szavak nélkül is tudták, szövetségesre
leltek a másikban.
-
Különben sem a te gondod, ha megfázom, hanem a kisanyáé – mondta Zsófia, és
fésülködőasztalhoz ült.
-
Amíg az Úrné nem talál új kisanyát, addig bizony az én dolgom – válaszolta
Annuska, és finoman végighúzta az eszüst kefét Zsófia éjszín hullámain.
-
Sajnálom, Annuska, hogy ilyen sok gondot okozok neked.
-
Ne sajnálja, kisasszony, soha nem okoz nekem gondot, csak nagyon kérem,
vigyázzon magára, ne fázzon meg.
Zsófia bólintott.
- A
cinegémet vártam, Annuska, érzem, hogy ma fog visszatérni.
-
Ne mondjon ilyet, kisasszony, erről nekem nem szabad tudnom. Az Úrné nagyon
mérges lenne, ha azon kapná, hogy azzal a madárral társalog.
-
Tudom, Annuska, de ha egyszer senkivel sem tudok beszélgetni egész álló nap.
-
Igaza van, most már ideje lenne egy új kisanyát találni – Annuska masnit kötött
Zsófia hajába, majd segített belebújni a ruháiba.
Mire Zsófia az étkezőbe ért, Jóapja és Jóanyja
már a hosszú bükkfa asztal két végén ültek. Jóapja, újságot olvasott, átvetett
térdére terítette, két kezével fogta, miután lapozott megszívta a galambszürke
bajsza alatt parázsló pipát. Jóanyja a leveleket nézte át, hosszú ujjai fürgén
jártak közöttük. Egyenes háttal ült a széken, nyakát nyújtogatta, és
türelmetlenül forgatta a szemét.
A kislány köszönt, és helyet foglalt
szülei között, nekilátott zabkásájának.
Zsófia nem szerette az étkezőt, a vörös
selyemtapétás falakról az ősök szigorú arcai néztek rá. Meggyőződése volt, hogy
ahányszor a szobába lépett, mind őt figyelték, követték minden mozdulatát. Nem
tudta, mivel vívta ki haragjukat, hiszen mindig illedelmesen megköszönte az
étel, és a helyes sorrendben használta az evőeszközöket. Egyedül Borzast, a
fajtiszta vizslát kedvelte. Őt festője egy nyúl üldözése közben örökítette meg,
amiért roppant hálás volt, hiszen halála hátralevő részében kedvenc
elfoglaltságát űzhette. A többi aranykeret lakója valószínűleg halálának
tudatában keseredett meg, ők az örökkévalóságig figyelhetik, ahogyan az utódok
jóízű lakomákat rendeznek az étkezőben.
Az
Úrné nem nyúlt az ételhez, gyöngybetűkkel írt lapot tartott az egyik kezében,
bordó képeslapot a másikban. Tekintetét ide-oda kapkodta, felsóhajtott, és maga
elé hajította mindkettőt.
-
Ne tartsa magában – szólt ki az újság mögül az Úr, pipáját fogai közé
szorította, nehogy kiessen a szájából.
- A
nőegylet felkért, hogy mondjak beszédet az új halászhajó keresztelőjén, Tanti
meg a Napmadár ünnepére küldött üdvözlő lapot, kezdem azt hinni, hogy szenilis
lett szegény. Persze a posta számlájára is írhatjuk, ami kedvemre valóbb lenne,
tekintve, hogy a kisanya ügynökség még mindig nem küldött ajánlatot.
Az
Úr válaszul mordult egyet.
-
Nem mond semmit? – kérdezte az Úrné, szemöldökét összevonta, ajkát beszívta.
-
Én azt mondom, szavaljon – válaszolta az Úr, és kelletlenül letette az újságot,
de pipájától nem vált meg.
-
Szavaljak?
-
Szavaljon azoknak a halászoknak, azt szeretni szokták az emberek.
-
Most nem a halászokról van szó.
-
Nem? Az előbb mondta, hogy felkérte a nőegylet.
Az
Úrné gyilkos tekintetett vetett férjére, majd a még bontatlan leveleket vette
szemügyre.
Zsófia a nap hátralevő részében céltalanul
bolyongott a házban. Megpróbált egyedül haladni a számok és a betűk
tudományával, ahogyan azt Jóanyjának ígérte, de hiába meredt az oldalakra.
Annuska nyomába szegődött, de a cselédlánynak mosnia kellett, Zsófia pedig
útban volt. Kirakósozott, átöltöztette a babáit, papírmadarakat hajtogatott,
ugrókötelezett, de semmi sem kötötte le igazán. Aztán hirtelen ismerős,
kellemes szorítást érzett a gyomrában. Eldobta az ugrókötelet, és a szobájába
szaladt. Kinyitotta az ablakot, a széket alá tolta, és felmászott rá. Tudta,
érezte, hogy eljött az idő. Szíve gyorsabban vert, az izgalomtól egészen
kimelegedett. Legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, hogy a cinegéje
elé repülhessen - persze nem tudott repülni. A távolban apró, fáradt folt tűnt
fel. Megkerülte a vén diófát, és leszállt az ablakpárkányra.
-
Sokáig voltál távol – jegyezte meg Zsófia.
A
cinege szárnyait tárogatta, fejét félrebillentette, úgy nézett a kislányra.
Zsófia végigsimított borzas tollain, majd
kötényébe nyúlt, és egy összelapított pókot vett ki belőle. Két ujja közé fogta
egyik meggörbült lábát, és a madár elé tette. A cinege azonnal rákapott.
-
Ne ölj, ha nem muszáj – mondta a cinege.
-
Igazából így találtam, összenyomva – füllentette Zsófia, majd a párkány fölé
hajolt.
-
Mesélj, hol jártál, kis cinegém? Mit csináltál olyan sokáig?
- Azt
nem mondhatom el, hogy mit csináltam.
Zsófia lebiggyesztette apró, rózsaszín ajkát.
-
Tudom – sóhajtotta. – Akkor azt mondd el, hogy mit láttál.
-
Láttam puha erdőtakarót, erős kezű hegyeket, amik vízzel teli völgyet öleltek,
lassú folyású arany gabonaföldeket és sziklaszirmokat bontó rózsavárost.
-
Mesélj a városról, cinegém.
- A
városban emberek laktak, akik esténként, munka után mindig a hosszabb úton
mentek haza, követve az utcák véráramát. Meggyújtották a lámpásokat az ajtók
fölött és az ablakokban, olyan lett a város, mintha ezernyi szentjánosbogár
zsongta volna be, és az emberek minden nap ünnepeltek, tüzet raktak a folyó
mentén, és táncoltak. Aztán haza tértek a szirmok erezetmintáján, és másnap
dolgozni mentek.
-
Csodálatos lehet ez a te városod, bárcsak tudnám, hogy mit csináltál ott.
-
Talán egyszer elmondom.
A
zárt ajtón át közeledő léptek zaja szűrődött be.
-
Most mennem kell – monda Zsófia -, de holnap folytatnod kell a beszámolót. Zsófia nehezen aludt el, bár az izgalom
kifárasztotta, kapart a torka és fájt a feje.
0 megjegyzés