A füzéri vár kísértetei
március 09, 2018
Szeretem a várakat – ha
akarnám sem tudnám véka alá rejteni. Látom a báját az elhagyatott szobáknak, a
huzatos termeknek és a térben ragadt történeteknek. Legutóbbi, Erdőbényei kirándulásunk után folytattuk utunkat kelet felé, hogy felfedezzük az országnak
ezt a részét, amiről szinte semmit sem tudok.
Egy kanyar után hatalmas
hegy ugrott ki a kietlen, lapos tájból, tetején hófehér, szürke tetejű várral.
Én ilyet még csak naptárakban meg osztrák útifüzetekben láttam. Nem értettem,
hogy eddig miért nem tudtam róla. Füzér Vára alól a hegy úgy omlott a falu apró
házikói elé, mint egy uszályos szoknya, rajta a kígyózó várfallal. Nem olyan
régen újították fel, azért vettük célba.
Minden lépést
megspóroltunk a hidegben, autóval mentünk egészen a hegy tetejéig, ahonnan
erdei-mezei, majd lépcsős út vitt fel a várig. A társaság apraja-nagyja
nekivágott a behavazott hegynek. Kávé és Racsni, a csapat kutyái könnyebben
boldogultak a csúszós ösvényen, mint a vadonatúj túrabakancsom, bár az is
lehet, hogy nem vele, hanem az egyensúlyérzékemmel volt a probléma. Az is
értelmet nyert, hogy a korlátos, fa lépcsősor mentén miért helyeztek olyan
sűrűn menedékházakat. Akkor már tudtam, hogy a füzéri vár látogatását biztosan
tavaszra, kedvezőbb időjárási körülmények idejére ajánlom majd.
A jegyeket az alsó
bázison tudtuk megvenni, ahol kiderült, hogy a kutyák idáig jöhettek, és a
várba vezető út nem kedvez sem gyerekeknek, sem fájós bokáknak. Megtizedelve
indultunk neki a második szakasznak. Úgy éreztem magam a félig kiépített, félig
sziklás lépcsőnek szánt hegyoldalban, mintha egy korabeli várostromot
próbáltunk volna lemodellezni.
Odafönt gyönyörű kilátás
és egy szlovák turistacsoport várt minket, akik szinte hontársi örömmel
újságolták el, hogy milyen izgalmas dolgokat láttak odabent – legalábbis
csekély, kollektív szlovák tudásunkkal erre következtettünk. Később kiderült,
hogy igazuk volt.
A vár már az 1200-as
években is állt, a több száz év alatt gazdát cserélt, sőt, még a korona is
vendégeskedett egy évig Füzéren. Az 1600-as évek végétől pedig leginkább csak
építőanyagnak használták az omladozó épület törmelékeit. Az ezredforduló előtt
kezdődő felújítások pedig olyan jól sikerültek, hogy a vár visszakapta eredeti
pompáját a füzéri hegy ormán.
A falak között középkori
miliőt teremtettek bútorral, kályhával, sőt, az egykori földesúr jóízű
hortyogásával együtt. A várbeli életet felelevenítő hangforrásokat olyan jól
elrejtették, hogy volt egy pillanat, amikor azt hittem, középkori muzsikát
hallucinálok a női lakrész szekrényéből. Mindig olyan emberként gondoltam
magamra, akinek a konfortzónáján kívül esett volna a középkori lét, de
akármilyen alaptalan is az attól való félelmem, hogy egy nap egy sötétebb
korban ébredek, a kuckós hálók, a pihe-puha ágyak és az újságtartóval
felszerelt mellékhelyiségek meggyőztek, hogy ez nem lenne feltétlenül gond.
Akármikor beköltöznék a füzéri várba, de családostól, barátostól, munkástól,
mert gyanítom, ezt a hegyet képtelen lennék megmászni minden nap. Az épület
legbájosabb része a kis, csillagplafonos kápolna, amit még a mozaikos ablakon
beszűrődő, halvány, téli fény is színesre festett.
A vártúra után a többiek
után eredtünk a Koronaőr Kisvendéglő nevű étterembe, ami teljes
szürrealitásában egy ház hátsó udvarán várja a betérőket. Ahogy beléptünk, a
házi néni csak afelől érdeklődött, hogy éhesek vagyunk-e, aztán el is tűnt a
konyha bejáratának sejtett ajtó mögött. Étlap hiányában éreztem, hogy ezegyszer
nem elhanyagolható megemlítenem, hogy mellőzőm a húst az életemből. Amíg a
többiek húslevest kaptam meg rántott húst, elém az örök klasszikus
vargányaleves és rántott sajt került – a vegaságom is valahogy úgy kezdődött,
hogy ezekkel nem lehet mellé lőni. A néni olyan örömmel szolgált ki minket,
mintha legalább az unokái lettünk volna.
Hazafele a kis csapatunk
nagy tervezgetésbe kezdett, a biciklisek már maguk előtt látták a Zemplént
átszelő versenyek útvonalát, Csabi túrán gondolkozott, én nyugtáztam, hogy ez
az országcsücsök is bekerült a látóterembe.
0 megjegyzés