Erdőbényei idill és dínomdánom
február 23, 2018
Többször jártam már Erdőbényén,
de a legemlékezetesebb látogatásom nagyjából négy és fél évvel ezelőtt esett
meg, az egyetem előtti utolsó nyaramon, amikor minden felnőtt létbe hajló
gyereknek boldognak kell lennie, és rajtam mégis erőt vett a kamasz kor sajátos
melankóliája. Akkoriban mindig volt egy könyv a kezem ügyében, amivel
másodpercek töredéke alatt kizárhattam az engem körülvevő, tompa világot.
Apa többször elmotyogta már a
borostája alatt, hogy róla soha nem írok, ennek a történetnek pedig most ő lesz
az egyik főszereplője, ugyanis ő volt az, akinek a jóvoltából eljutottam
Bényére, és azóta is visszatérő vendége vagyok.
Harmadik alkalommal rendezték meg
a szőlőtőkék között, erdőkön és mezőkön át futó bicikliversenyt, a
Drótszamárfesztivált. Mint kallódó kamaszt fújt oda engem is a szél a hétre,
ami a verseny előkészületeivel telt, pályajelöléssel, rajtszámválogatással,
éremgyártással. Élveztem a csendet a Béres Birtokon, ahová befogadtak minket.
Kószáltam a domboldalon, Zsuzsival, friss mostohámmal bebicajoztunk a faluba,
és a helyi kocsmában elnyaltunk egy Calippót.
A verseny napján hirtelen
rengeteg ember gyűlt össze, kocsik álltak a mezőn, szűk mezes fickók tolongtak
a nevező pult előtt, a legfiatalabb bringás porontyokat pedig azon a padon
tették tisztába, ahol pár nappal azelőtt én még békésen olvastam. A nagybátyám
unszolására kiálltam a második körösök frissítőpontjába a célban. Neki nem
okozott komolyabb örömet, hogy izotóniás italt nyújtogasson a feszes gatyában
érkező, borotvált lábú versenyzőknek. Igazság szerint különösebben nekem sem,
de akkor még a belenyugvásokkal teli időszakomat éltem.
Egy srác borult be a célba. A
nagybátyámnak az volt az első reakciója, hogy csináljak valamit. Mit? Nem
vagyok én orvos. Végül úgy döntöttem, hogy két pohár víz átnyújtásával eleget
teszek minden frissítői kötelességemnek. Még a cipőfűzőmet bámulva
megkérdeztem, hogy kipiszkáljam-e a sarat a bicajából, és már nyúltam a
kőfalnak támasztott venyigéért. Hagyjam csak, lemossa. Úgyis beért már, csak
begörcsölt a lába. Mondtam, hogy ejha meg aztamindenit, hogy mik vannak, mert
az előbb valaki még csak a második körére gurult el komótosan a frissítő előtt.
Aztán elporoszkáltam. Akkoriban számomra nem léteztek A Férfiak. Legalábbis úgy
nem, hogy rám A Nőként néznek, ezért nem tettem ki magam annak a
kellemetlenségnek, hogy egész nap valami jóképű bringás srác után vágyakozzam a
szőlős domboldalból. Aztán mikor a fiú jó ideje engem bámult, ellenőriztem,
hogy az orromból nem jött-e ki semmi ijesztő, meg azért hátra is néztem a
biztonság kedvéért, hogy ki lehet olyan érdekes mögöttem. Két hétnek kellett
eltelnie, hogy Csabi bármilyen információ nélkül – ide tartozik a nevem is –
megtaláljon engem a közösségi hálón. Még egy hétre rá randiztunk, most pedig
itt lakunk együtt a Hegyen, és ha alkalmunk adódik, visszalátogatunk
Erdőbényére.
Nem csak a mi szívünkbe lopta be
magát, apának is ugyan olyan nagy kedvence lett a kis település a két
templommal meg a sok történettel. Ezért tartja minden évben a szülinapját itt
három napon és három éjszakán keresztül, mint egy középkori földesúr.
Idén péntek este indultunk. Az éj
leple alatt megérkezni mindig izgalmas, mert csak másnap, a világosban nyílik
ki előttünk igazán Erdőbénye. Állítom, hogy már az összes szálláson laktunk pár
napot, Turján Petiék kis háza például mindig a helyiekéhez hasonló nyugalommal
tölt el, de most a Csillagban kaptunk helyet antik bútorokkal: fakeretes
ággyal, könyvekkel megrakott vitrinnel, régi pasztelképekkel tele. Mellettünk,
a Préselő fagerendás, kályhameleg étkezőjében gyülekeztünk kicsik, nagyok,
bringások és bringás asszonyok, olyanok, akik hoztak bort magukkal meg olyanok,
akik azért jöttek, hogy Bényén vegyenek.
Szombat délelőtt megmásztuk
Mulató-hegyet, amit apa csak Buli-dombnak vagy valami hasonlónak emleget. Pár
éve itt zajlott az Ugorj fel borért elnevezésű verseny, a helyiek által
felajánlott borokból összeállított válogatást az nyerte, aki egy lendülettel a
legmagasabbra tekert. Akkor negyven fok lehetett, most nagyjából átbillent a
nullán a hőmérő, a tájat leheletvékony hótakaró borította és olyan udvarias
köd, ami azért még láttatni engedte az alattunk terpeszkedő kis települést.
Jött Kávé kutya is pulóverben meg a csótány kabátjában, Racsnival ugráltak a
bozótban – igen, ő is biciklis kutya.
A Mulató-hegy túlfelén, még a
bányató előtt ereszkedett le a társaság a völgybe, így hazafelé átmentünk az
egész főutcán. A városi felnőttek meg mutogatták a városi gyerkőcöknek a
válogatott vidéki érdekességeket, mint a tyúkok, a pulykák és a befagyott
tócsák, amikbe nem szabad beleugrani. Bénye egyetlen éttermének és hotelének
számító Magitájában szert tettünk némi teára, pálinkára meg gombalevesre a nagy
esti dínom-dánom előtt, amit a vendéglátóink a Préselőben rendeztek meg.
Húslevessel meg pörkölttel. Semmi pánik, én ismét kivételezett voltam, és halat
kaptam brokkolival. Amúgy nem minden vega szereti a brokkolit.
A mulatozást a Budaházy-Fekete
kúriában folytattuk. Árpi – szintén borász – vezetett el minket a kétszárnyú,
hatalmas kapuig, és csak akkor láttuk meg mögötte a kúriát, miután Rémusz, a
borkóstolónk házigazdája kinyitotta. Boltíves földszinti helyiségbe vezetett be
minket nemezképekkel a falakon, és alighogy poharat ragadtunk, már érkeztek is
a borok. Miközben lötyköltük, szimatoltuk és kóstolgattuk a furmintot meg a
hárslevelűt bebarangoltuk a pincehálózatot a penészszobával és a hordósorokkal.
A kedvenc látványosság minden esetre a mennyezet repedésébe beékelődött denevér
volt. A túra végére olyan jó hangulat kerekedett, hogy úgy döntöttünk
lemondjunk a bowlingozást a Magitában, és tovább boldogítjuk Rémuszt.
Talán a bor tehet róla, talán
egyszerűen csak a jó hangulat, de valahogy hangszerek kerültek elő, sípok és
furulyák, dobok meg kettő didzseridu, és valamilyen érthetetlen oknál fogva a
társaság úgy gondolta, hogy remek zenekar állhat össze belőlünk. Mind
végigpróbáltuk szépen egyesével a hangszereket, és megállapítottuk, hogy mihez
van a leginkább tehetségünk. A didzseriduzás is egész jól ment már ugyan, de
végül egy síp mellett döntöttem, aminek elég volt befogni az alját, hogy
tűrhető dallamot préseljek ki belőle. Azt hiszem mind jók voltunk –
külön-külön. Másnap reggel elköszöntünk Erdőbényétől egy újabb évre, és a kis
karavánunk elindult felfedezni a vidéket.
0 megjegyzés