Mindig nagyon várom a tavaszt. Nem csak azért, mert hosszú távon nem bírom a hideget és a sötétet, meg persze, mert akkor van a szülinapom, de hiányzik a természet is. Bár a téli tájnak is megvan a maga bája, számomra a mínusz fokok igencsak behatározzák a kint tartózkodás szűkös, időbeli kereteit.

Gyerekkoromban rengeteget kirándultunk, nyakunkba vettük a családot és a barátokat – vagy éppen ők minket-, és nekivágtunk a Veszprém közeli erdőknek, amint jött a jó idő, megtermett a medvehagyma, vagy éppen elmúlt a nyári kánikula, és magára hagyhattuk a Balaton partot. A barátom, Csabi is nagy túrázó, bár vele nem mindig tudok lépést tartani, a többnapos erdélyi Bear Grylls túlélőtúráit inkább kihagyom, de tíz-húsz kilométeren belül, a Bakony ismerős tájain még komfortosan mozgok. Azt pedig már említettem, hogy egy jó bakancs nem csak a kirándulás élményét dobja fel, de meghozza az ember kedvét is, hogy minél többet tesztelje a vadonban.

Ugyan az időjárás nem tett eleget a tavasz minden feltételének, de anyával és Csabival úgy döntöttünk, megkezdjük a túraszezont egy nagyvázsonyi kirándulással.

A Szent Ilona kápolnából – igen, az a Szent Ilona, akivel a manónk meghitt barátságot ápolt jó hétszáz évvel ezelőtt – szintén csak az épület alapjai maradtak meg, de leleményes kirándulók úgy gondolták, hogy a szélvédett hely tökéletesen megfelel tűzrakás szempontjából.

Az egykori Tálod falu templomának építését a 13. századra teszik, ami akkor válhatott az enyészetévé, amikor a helyi lakosság a törökök elől menekülve a természet kezére adta. A romokra csak 1970-ben találtak rá.

Tálodnak nem csak kápolnája, a nagyvázsonyiéhoz hasonló kolostora is volt. Mivel az erdő szinte teljesen birtokba vette az egykori épületet, és a hóvirágos földhalmokban nehéz falakat és termeket felfedezni, a Kinizsi-forrás kőmedencéje lehet árulkodó jel, hogy jó helyen jársz.

A Szent Erzsébet tiszteletére emelt kolostornak hozzám hasonló halandó csak a főfalát fedezheti fel, de sok láthatatlan izgalmat is rejthet a környék, fiatal régészek kis csoportja méregetett mindenféle eszközökkel a fák között, amikor odaértünk. A faluba az erdőn, majd szántóföldek mentén vezetett vissza a faluba az út. Itt már azért előkerültek az energiapótló Balaton szeletek.

A közel 10 kilométeres körtúra utolsó állomása a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, ami sokkal jobb állapotban maradt fent, mint a kolostorok, főtornyát már a faluból látni lehet, nyaranta várjátékoknak is helyet ad. A falakon épp török ruhába bújt színészek masíroztak, hogy későbbi szerepükre hangolják magukat.

Nem tudom, hogy ki hogyan áll a szerencsével, én mostanában elég cudarul. Aznap, amikor érkeztünk, a vár egyetlen lakója, a póniló, akit vagy tényleg Borsónak hívtak vagy az én hányattatott, háziállat után vágyakozó elmém nevezte el így, nem volt otthon. A várhíd alatt úszkáló aranyhalakkal vigasztalódtam.

Azért be kell vallanom, hogy nem hagyott el teljesen a szerencsém. A várba a teljes árú belépő 990, a kedvezményes pedig 690 forint azoknak, akik nem találkoznak a pénztárban egy igen kedves középiskolai osztálytársukkal, akinek nem csak az általa felajánlott kedvesség miatt örültem végtelenül, hanem azért is, mert rádöbbentett, hogy a sanyarú gimnáziumi évek ellenére még minig van, akit jó váratlanul látni az osztályból.

A berendezett termekkel tarkított, három emeletes torony legtetejéről az egész vidékre rálátni, viszont a felfele vezető út a klausztrofóbiával és tériszonnyal küzdők idegzetét biztosan kikezdi. A vár valóban Kinizsi rezidenciája volt, aki Mátyás királytól kapta otthonául, miután vitézül helyt állt a török ellen vívott csatákban.

A nagyvázsonyi körtúra az olyan hasonszőrű kirándulóknak lehet remek hétvégi program, akik már nagyon hiányolják a természet közelségét, szeretik a hóvirágokat, a múltból itt ragadt szellemeket és a barátságos távolságokat.