Cinegelány és Feketerigói: A Vén Bagoly 6.
január 11, 2017
Zsófia szemügyre vette a mennyezeti gerendáról
lelógó gyógynövényeket. Felismerte a kamillát, a levendulát és a kakukkfű illatát,
de a többi számára teljesen ismeretlen volt. Azelőtt soha nem látott olyan különleges
helyet mint az Erdészlak, azonnal megszerette minden újdonságával és minden
másságával együtt. Mindössze egyetlen szobából állt, nem volt sem tapéta, sem
szőnyeg, sem márványpadló, csak rönkfalak és döngölt padló. A kandallóban tűz
lobogott, mellette keskeny faágy, rajta zsákszövetből varrt paplan és párna
tornyosult. Túloldalán hintaszék, rajta kosárnyi szárított kukorica.
Zsófia és a Vén Bagoly a nyers
tölgyfaasztalnál ültek, Nyakigláb a kislány ölébe hajtotta fejét. Az Erdész
fadobozt tett eléjük, Nyakigláb felkapta a fejét, és felé szimatolt.
-
Egyre jobban érzi magát – mondta a fiú. – Már a szárnyát próbálgatja.
Zsófia belelesett a dobozba, az alján, friss
szalma közt a fekete rigó gubbasztott.
-
Egy kicsit erősödnie kell még, de biztos vagyok benne, hogy tavasszal útjára
engedhetjük.
-
Ennek nagyon örülök, köszönöm szépen, hogy gondját viseled – felelte Zsófia
udvariasan. A rigó felé dugta mutató ujját, a madár érdeklődve figyelte, aztán
felé kapott. Zsófia hálás volt az Erdésznek, amiért gondjaiba vette a madarat.
Azon a napon új barátra tett szert.
Hazafele hógolyókat gyúrt, és az ég fele dobta
őket. A Vén Bagoly gondolataiba merült.
-
Biztosan nem maradhatsz a Holdmadár ünnepére? – kérdezte Zsófia.
- Nem,
kis fiókám, el kell mennem – válaszolta a kisanya, szája vigasztaló mosolyra
húzódott.
- A
családodat látogatod meg? Hozzánk minden évben eljön Tanti.
-
Úgy is mondhatjuk.
-
Vén Bagoly, van anyukád meg apukád? Meg testvéreid?
-
Vannak.
-
Őket fogod meglátogatni, igaz?
-
Igaz.
-
Nagyon öreg szüleid lehetnek. Mesélsz majd nekik rólam?
-
Csak rólad fogok majd mesélni.
-
Akkor jó, én is mesélek majd rólad Tantinak.
A
Borostyán Kúriában nagy volt a nyüzsgés, mindenki a Holdmadár ünnepére készült.
A konyhában finom falatok sültek, Annuska és az inas a házat díszítették, amit a
komornyik és az Úrné felügyelt. A kandallókra, a lépcsőkorlátokra, a szekrényekre
és az ablakokba kék és ezüst papírgirlandok kerültek. A szobákban mindenütt
ezüst gyertyatartók álltak, Annuska sokat dolgozott vele, hogy ilyen szépen
csillogjanak. Zsófia is besegíthetett a készülődésbe, ő adogatta Annuskának a
díszeket.
Tanti, az Úrné nagynénje délelőtt érkezett.
Neki nem volt saját családja, ezért az ünnepeket mindig a Borostyán Kúriában
töltötte. Tanti galambszürke haját feje tetejére csavart kontyban viselte,
magas nyakú ruhát hordott, aminek elengedhetetlen dísze volt az édesanyjától
örökölt borostyán bross. Pont olyan kék szeme és egyenes orra volt, mint az
Úrnének, ahogyan Zsófiát szigorú tartása is Jóanyjára emlékeztette. A Kúriába
lépve széttárta karját, hogy üdvözölje az Úrnét. Zsófia két cuppanós puszit, és
selyempapírba csomagolt ajándékot kapott. Kérdőn nézett Jóanyjára, az Úrné
bólintott, kibonthatja.
A kislány óvatosan vette ki a
csomagolásból a kis porcelán szobrot, az egész elfért a tenyerében. A Holdmadarat
ábrázolta, hosszú, vékony teste összetekeredett, három fejét farkán nyugtatta,
apró szárnyai úszókként tapadtak az oldalára, a hátára kék és ezüst
ecsetvonásokkal festettek tollazatot.
Zsófia meglepetésében eltátotta a száját.
-
Ez csodálatos, Tanti néni, köszönöm szépen! – kezében forgatta a szobrocskát,
hogy minden részletét felfedezhesse.
-
Vidd fel a szobádba, mielőtt még eltöröd – szólt rá Jóanyja. – És öltözz át,
Annuska majd segít.
Zsófia
ezüst szoknyát és világoskék csipkeblúzt kapott a Holdmadár ünnepére. Annuska
fonott kontyba fésülte a kislány haját, aki közben a Holdmadárral játszott a
fésülködőasztalon.
-
Kész – mondta Annuska, és Zsófia füle mögé tűrt egy kósza tincset.
-
Nagyon szép lett, Annuska – a kislány letette a szobrocskát, és az asztal
közepére tolta.
-
Most siessen, mert lent már várják.
Zsófia felugrott a székről, és az ajtó felé
lépett.
Tompa
koppanás, repedő, morzsolódó porcelán vérfagyasztó ropogása.
Nem
mert megfordulni.
-
Sajnálom – sikoltotta Annuska. – Úgy sajnálom! Vissza akartam tenni a hajkefét
az asztalra… észre sem vettem… Nem tudom, hogy történhetett… Nem akartam
rálépni.
Zsófia
megfordult, gyanúja beigazolódott. Annuska a földön térdelt, és a darabjaira
taposott Holdmadár szilánkjait szedte össze a tenyerébe.
-
Ne haragudjon rám, kisasszony, mert én azt nem élem túl.
Zsófia nem szólt semmit, odalépett Annuskához,
megsimogatta a vállát, és mellé térdelt.
-
Egy kicsit egyedül maradnék – mondta, és a Holdmadárra meredt.
Annuska csuklójával letörölte a könnyeit,
bólintott, és magára hagyta a kislányt.
Zsófia megpróbálta összeilleszteni a
darabokat, de a legtöbb olyan pici volt, hogy megfogni sem tudta. A kezébe
söpörte, amit tudott, de az egyik szilánk a szőnyeg szövetébe ékelődött, Zsófia
pedig beletérdelt, és kiszakította fehér harisnyáját. Soha nem volt még ilyen
rossz a Holdmadár ünnepe.
A
szobrocskát éjjeliszekrényének fiókjába szórta, a nagyobb darabok hangosan
koppantak a vékony falemezen, tetejükre porcelánpor hullt a kezéből. Aztán az
ágy szélére ült, lehúzta a harisnyáját, és azt is a fiókba dobta. Mezítláb bújt
cipőjébe, a lába fázott.
Kopogtak az ablakán. A cinege nézett vissza rá
az üveg túloldaláról. Zsófia arca felragyogott, kinyitotta az ablakot.
-
Olyan jó, hogy itt vagy!
-
Nem maradhatok sokáig – mondta a cinege. – El kell mennem.
- A
családodhoz, igaz? A mamamadaradhoz és fiókáidhoz. Nem is tudom, vannak
fiókáid? Soha nem kérdeztem. Maradj csak, ameddig szeretnél, töltsd velük az ünnepet,
én itt leszek és várni foglak.
-
Ne várj rám, többet nem jöhetek. El kell mennem, mert máshová hív a
kötelességem.
Zsófia próbálta visszatartani a sírást, de
belefájdult a torka és zúgott a füle, kicsordultak a könnyei.
-
Utálom Tantit, utálom Annuskát és utállak téged is – kiabálta, és a madárra
csapta az ablakot. A cinege elrepült, és nem is tért vissza.
Az
Úrné az év minden napján elvárta, hogy háztartása kifogástalanul működjön,
főleg az ünnepeken. Csak a tökéleteset fogadta el a személyzetétől, a
családjától és magától is. Büszkén nézett körül az étkezőben, amit gyertyák
százai világítottak be, fényüket visszatükrözték a magas ablakok. Egyszerű,
ezüst szálakkal átszőtt, mélykék ruhát vett fel a Holdmadár ünnepére, amit a
Városban varratott. Haját laza kontyban viselte, fülében toll alakú
ezüstfülbevalók lógtak. Sikerült remek szabót találnia, aki az Úrnak ruhájához
illő, kék öltönyt készített. Tanti szerette a feltűnést, ő tengerkék
bársonyruhát vett fel, hozzá hímzett, ezüst palástot. Az asztaltól már csak
Zsófia hiányzott. Az Úrné Annuskára nézett, tekintetük találkozott. A
cselédlány bólintott, és elindult Zsófiáért, de a kislány abban a pillanatban
megjelent az étkező ajtajában. Fejét lehajtotta és az asztalhoz csoszogott.
-
Kisasszony, hol a harisnyád? – kérdezte az Úrné.
Zsófia felemelte kipirult arcát, de nem nézett
Jóanyjára.
-
Nem akartam felvenni – motyogta. Félt bevallani, hogy kiszakította a harisnyát,
és félt, hogy Jóanyja rájön, mi lett a szobrocskájával, ezért még a gondolatát
is jó mélyen elrejtette magában, mintha meg sem történt volna.
-
Milyen viselkedés ez?
-
Melegem volt benne.
-
Hagyd a kislányt – mondta Tanti. – Miattam ne zavartassa magát. Ez az ünnep a szeretetről
szól, nem a harisnyákról.
-
Én sem ragaszkodom a harisnyához – mondta az Úr. – Én például ki nem állhatom a
nyakkendőt. Be kéne vezetnünk azt a szokást, miszerint az ünnepeken mindenki a
legkényelmesebb ruháját veszi fel.
Az
Úrné nem szeretett vitatkozni Tantival. Egyrészt idősebb volt nála, édesanyja
testvére, másrészt mindent megtudott magyarázni haladó látásmódjával. Minek
férj, minek gyerek, minek harisnya? Csendben maradt.
Ebéd után felszolgálták a magtálakat, a család
felöltözött, és a télikerten keresztük kiment a deres rózsalugasba.
Az Úr belemarkolt az ezüst tálba, és a
magot a négy égtáj felé szórta.
-
Felajánlom ezt az áldozatot a Holdmadárnak.
Ezt
megismételte az Úrné, Tanti és Zsófia is. Később a személyzet is bemutathatta
az áldozatát. Az Úr dideregve visszasietett a házba, Zsófia utána kullogott. Az
Úrné az ég felé pillantott, aztán ő is megindult a Kúria felé, de Tanti elkapta
a karját.
-
Örülök, hogy kettesben maradtunk – mondta.
Az
Úrné kérdő pillantást vetett rá, bár pontosan tudta, hogy nagynénje miről
szeretne beszélni vele.
-
Hol van Zsófi kisanyja?
- A
családjához utazott – vágta rá az Úrné kerülve Tanti tekintetét.
-
Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem tudsz nekem hazudni. A személyzeted
egyetlen tagját sem engeded kartávolságon kívül a Holdmadár ünnepén, mindennek
és mindenkinek a helyén kell lennie. Jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, a
kisanyát sem engednéd el.
Az
Úrné a kabátujjára hullt hópihét nézte, próbálta megszámolni az ágait, mielőtt
még elolvadna.
-
Most kivételt tettem. Egyszer én is tehetek kivételt.
-
Nem, te nem.
A
hópihe elolvadt. Az Úrné nem tudta tovább kerülni Tanti válaszokat követelő tekintetét.
- A
férjemnek ne szólj róla – mondta csendesen.
-
Drágám, lehet, hogy nincs férjem, de a férfiakhoz még nálad is jobban értek.
Szóval nem egyszerű kisanyáról van szó, igaz?
-
Igaz.
-
Azért van itt, amiért sejtem?
-
Azt mondta, nem fogja elvinni Zsófiát, ha ő nem akarja.
-
És mit akar Zsófi?
- Ő
még nem tud semmiről.
- A
kisanya nem mondta el neki?
Az
Úrné fejét ingatta, újabb hópihét keresett a kabátján. – Én fogom neki
elmondani.
Zsófia ledobta magáról a takarót, és kimászott
az ágyból. Felhajtotta a kandalló előtti rózsás szőnyeget, és egy füzetet vett
ki alóla. Aztán a könyvespolcához lépett, és levette az Élet Tudománya című tankönyvet.
Belelapozott, állatok és növények anatómiai rajzai sorakoztak benne egymás
után, az utolsó oldalon az emberé. Lehúzta mályvaszínű borítóját, és visszatette
a helyére. Bebújt az ágyba, és ráhúzta a füzetre a könyv borítóját. A füzetben
volt mindaz, amit a Vén Bagolytól megtanult, a madáristenek, a világ
születésének a története, az áldozások és egy kis varázslat. Átolvasta a
kedvenc részeit, aztán az éjjeliszekrény fiókjába tette a füzetet, ráfordította
kis rézkulcsát, és elfújta a gyertyát.
0 megjegyzés